Boldogulj évet

Uccsó nap az évből, a leltár, a szembenézés, a számvetés ideje. Hát nem sok jót tudok mondani. Már a nyáron egyértelmű volt, hogy úgymond "felnőtt éveim" egyik legrosszabb éve lesz, később ez számomra vitathatatlanul bizonyosságot is nyert, s onnantól csak lejtmenet következett. Mind mentálisan, mind enhogyan.

Azt terveztem, hogy kifejtés nélkül egyszerűen fölsorolom az év engem érintő jelentősebb eseményeit/fordulóit, emlékezetes pillanatait (mi másra is lenne jó egy blog, egy enterrel kiküldeni magunkból a szennyet). Ám ez nemhogy egyszerű, egyenesen bonyolult, így mostanra elpárologtak ezirányú szándékaim. Túl sok esemény, túl sok stressz, némelyi többségét felejteném, némelyiket újraélném. A némelyikből kevés van.

Általánosságban annyit mondhatok: ha ez '10-ben is így folytatódik, balhé lesz. A változásokat pedig sosem az újév hozza, egyelőre tehát semmi reményem arra, hogy éppen holnaptól szikrázó napsütésre ébredjek minden nap. Meg igazából ezt nem is várom.

Gyönyörű, felemelő pillanatok voltak. Vidámak, boldogítók. Aztán mennyi zűrzavar. Túl sok egyedüllét. És sevége-sehossza hülye helyzetek, idióta üres fecsegések, halogatások, ígérgetések, tartozások. És rengeteg veszteglés az időben. Ejj, de mennyi. Literszámra csurogtak ki a percek az ujjaim közül. Literszámra. Összességében mindent rosszul csináltam, amit lehetett.

Nagyjából ez volt az idei képlet. Jövőre/Holnapra semmit nem szeretnék. Talán csak kimászni mindebből. Ha ez sok, egy egyszerű boldoguljak-évet is elviselnék. Igen, legyen ez. Ezt kívánom magamnak.

Van fenyőágam

Eldöntöttem, amennyire erőmből telik, ápolni fogom a hagyományokat, és nem hagyom, hogy az ünnepi mélykomor ezt megakadályozza. Például itt van a karácsony, ami mellett igyekeztem elmenni, már ami az itthoni egymagam-ünneplést jelenti, szóval nem tudomást venni arról, hogy már tavaly is így ünnepeltem, és csak úgy mint akkor, az ajándékok megvásárlásán és átadásán túl nem futotta 'többre'. Kedvem sem volt hozzá, inkább a következő napba menekültem.
Na most idén ez valahogy unalmas, sőt nem, kifejezetten kevés. Igen, tartalmatlan, és ez elég lesújtó, ha azt veszem, hogy 2-3 ingernél több amúgy sem ér egy nap. Szerintem az kevés. (Bár amúgy sem hagyom.)
Na és úgy véltem, ezen például segítene egy - éppen a karácsonyra emlékeztető - fenyőfa. Persze egy darabkája is megteszi, 25-e van, nyilván nem vásárlásra gondoltam.

De ha csak egy jelképes valami, egy darab fenyő lenne, amire tán még díszeket is aggatni lehetne, és egy jó program is lenne.
Akkor felkeltem, rögtön feljebb nyomtam a sebességet, levágtattam. Először a piacra mentem, ahol szokásosan egy héttel a szent pánik előtt az árusok kiálltak nagytömegben fenyőfát árulni. Vagyis lehet, hogy fenyőkből volt a nagy tömeg, és árusból csak egy volt, de az a terep tűnt a legcélszerűbbnek esetleges lehullott/lemetszett/letiport fenyőmaradványok utáni kutatásra.
Nos ott nem volt. És ez meglepő. Szinte az utolsó szál tűlevélig eltűntek a fák, egy nagy kopasz tér maradt utánuk, sáros-havas pusztaság, pedig tegnap még seregnyi vesztegelt belőlük, az eladó egy körül pánikba esett, és fél áron akarta rám sózni akármelyiket.
Vissza kellett fordulnom, ennél messzebb gondoltam, nem megyek, fagyos szél süvít, fázom is, megy a Dreamgirls a kettesen (Jamie Foxx, Eddie Murphy, mint a 'most WTF-páros ever', de a film jó), nem akarok lemaradni, hazaérek, nyugi lesz. De azért visszafelé jól átvizslatom még a zegzugokat.

Nos visszafelé sem volt semmi. Fél órát bolyongtam, de mintha teljesen lehetetlen volna egy szál/darab kidobott/elejtett fenyőágat találni december 25-én. Egy bármilyet. És akkor ahogy a környékünkre értem, be is ugrott (meg észre is vettem) az a bazinagy régi, aminek az ágai ugyan csak a fa harmadik méterénél kezdtek nőni, de ha ez a választék, akkor nekem elég lesz. Elkezdtem ugrálni, ahogy elértem egyet, pattant is ki rögtön a kezemből, lehetetlen volt megfogni. Meg aztán bakker, ez erdei fenyő. Mégis, mi a fenét csinálok?
Abbahagytam. Aztán ott a legközelebbi társasháznál (százegynéhány méterre tőlünk) kiszúrtam egy kukát, a tövében hatalmas zöld valami halom. Á, az volt az, az én fenyőágam. Micsoda fintor. Éppen amint bezárult az amúgy is kicsit túlrajzolt kör, egyenesen kiszúrom a párszáz méterre a házunktól heverő ideális jelöltet, a 'one n only' karácsonyi hangulatbiztosítékot, hogy közben sehol máshol nincs a közelben, és mégis, nekem itt van, ide lett félretéve, csak érte kellett jönnöm, és éppen most. Tökmindegy, milyen állapotban van, bár láthatóan egész jól volt, már látszott messziről, odaértem és felkaptam, jaj, milyet vigyorogtam.
Egyetlen kis ágacskája hiányzott a törzsről, de nem baj, tán éppen ettől az enyém.
Na mindegy, így néz ki:

















Mire hazaértem, Eddie már lecsúszott, éppen kokaint szívott az öltözőben egy üveg Crystal társaságában, szóval az idő elment, és bár nem eredménytelenül, a fát már inkább nem díszítettem. Viszont csináltam helyette ezt, miután a fa köré tekerve nem hatott meg:


















No de így? Milyen megható, áhítattal teljes, hangulatos díszlet. Egy szóval szuper.

The great fagyos tél of '09

- avagy A Hótaposók, -10 fok

- És? Aztán mi lett?
- A gépész leadta a papírokat, én meg maradtam a kocsinál takarítani. Mint mindig. Így lehettem egyedül.
- Gáz lett volna, ha ő is tudja?
- Hát de nem kell tudnia róla. Meg másnak sem.
- De miért erre megyünk? Nem boltba indultunk?
- Ja de, de. Na szóval nagyon spéci új gép, valami EU-s pályázaton nyerte az állomás.
- Mennyibe lehetett?
- Két millió. Na és muszáj voltam egy rendes EKG-t csinálni magamnak, mert már tényleg úgy néz ki, stabilan magas a vérnyomásom. De várj, akkor ne arra, a Pengő még nyitva van, és ott van Activia is.
- Jó. És otthon mérted előtte többször is?
- Le. És szinte folyamatosan 150 felett volt.
- Jesszusom, húsz évet öregedtél.
- Ja ba*meg, már nagyon durva. Ma is reggel végeztem, utána négy és fél óra alvás... nem is emlékszem, mikor aludtam ennyit.
- És az eredmény?
- Szerencsére csak tachycardiám van.
- Csak? Szerencsére? Elég szerencsétlenül hangzik.
- Az csak szapora szívverés, az még nem nagy baj.
- Na és mi lett volna a baj?
- A tachyaritmia, ha az jön ki. Na az igazán para lett volna.

Nem ilyen

Pontosan akkor értem a bejárathoz. Nem előbb, nem később.
Száraz szél vágott az arcomba, a szemeimből kisodorta a könnyet, ő meg az épületből kifelé, a forgóajtó felé ringott, mint valami fenséges városi hattyú. Ő ki, én be. Csak pislogtam a homályban, de az üvegfalon át jól láttam; szemernyit sem változott. Éppen két éve, hogy se híre, se hamva.
Még rá sem kellett néznem, tudtam, hogy ő az. Hogy ott volt. A mozgása, az alakja, a tempója. És már nézett. Mit nézett, egyenesen bele szegezte a tekintetét az enyémbe. És tudta, hogy jövök, hogy éppen most fogok jönni, egyszerűen tudnia kellett. Nem tudtam szabadulni ettől a láncra verő tekintettől. Hogy mit láttam benne? Szomorúságot, dühöt, fáradtságot és ijedtséget, azt hiszem. És megijedtem én is. És elképzeltem, mi lesz. Ő odaér az ajtóhoz, én megállok, feszengve várom, amíg kiér, az ajtó átfordul, ráköszönök rögtön. Hosszan, jó kényelmetlenül zajlik. Kicsit mosolygok hozzá, mint rég nem látott ismerőssel, ha találkozom, valamit kérdezek, vagy mondok feszengéstől akadozva, de ha válaszol, tudom, erre a két percre legalább letészi a régi zsákokat. Micsoda gyötrelem, táncoló pengeél, a másodpercek feszengése. És nem így lett.
Ő az ajtóhoz ért, én feszengve megálltam, de várnom sem kellett, süvített kifelé a forgóajtó. Ő kilépett, kezében a szatyrokkal, fennhangon egy hellót kiáltottam.
- Heló - mondta. Csak úgy, belevágva a levegőbe, egy száraz, kimért heló. Felém se fordult. Meg se állt, csak haladt előre elszántan, dühösen, komoran, sértetten. Nem is álltam tovább, beszálltam az épületbe.
És én pedig azt hittem, nem ilyen lesz.

Mind a ketten feketében voltunk.

Szemfényvesztő

Megrázva a Végső Kaleidoszkópot, távoli mesék csillogó gyöngysora gurul szét. A horizonton andalító álmok gyűlnek, s szivárványos kincsek csörgedeznek a falakon túl. Micsoda szép, színes világ... nézd amott! Azok színek. Milliónyi titkot dédelgető ábrándos univerzumok, csupa bársonypuha-kristálykemény tekintet. Nem ismernek véletlent. Számukra nincs ilyen. Míg a szigorú tekintetű fák maguk alatt roskadoznak, melegséget szólongatnak a puha fellegek; s míg kristálymagányt úsztatnak a csillogó vizek, addig mosolyt kacsintanak a napfényes kertek... Mit is jelent mindez?

Megrázom, forgatom, csavarom; néha megütögetem. Az elképzelt-vágyott, de jól ismert színeket várom, amik mindig kirángattak innen és mosolyt kanyarítottak savanyú arcomra. De mindegy neki, mert a hatás ugyanaz: semmi. Egyszer a fenséges Végső Kaleidoszkóp is megfárad. Lehet, hogy ez a pillanat most jött el. Lehet, hogy nem szabad forgatnom már. Marconára satírozott hegyoldalakat, búsan koppanó járdákat mutat... nem, nem ez kellett, ne ezt mutasd nekem. Sokkal inkább az az ajkakat áztató gyönyörű naplemente, az a könnyű nyári zápor, inkább azokat mutasd. Nem szabad megtörni - gondolom magamban -, a káprázat nem így írta meg a szonettet. A káprázat zenével és fénnyel töltötte meg művét, lágy arcéleket festett, nem sötét árkokat, világos és tiszta tónusai mosolyt zenéltek, minden hangja egy újabb, bizalmasabb érintés. Micsoda öröm volt, amikor a fullasztó hőségben szellőt engedett az arcunkhoz, amikor tenyerünket melegítette a zord fagyban, amikor levelet hullajtott ősszel a lábunk elé; de nem a megkopott-fáradt szürkeségben, hanem az ezer színárnyalatban pompázó, aranybevonatú fényben. Amikor kézen fogva sétáltatott minket a tündértavak partján csupa sejtelemkék csillogásban. Ezt akarom látni újra, nem a jégcsapok között bóklászó magányt.
Pedig a Kaleidoszkóp megüzente: nincs több talányos homály. A sarokban bujkáló kísértetek ideje leáldozott. Szemem a szomját oltotta, mikor belenézett. Akárhányszor megforgattam, megnyugvás várt. Mégis leteszem most. Nyugodjon.

Ebben a pillanatban huzat vágtat keresztül a szobán, és a mágikus szerkezet megbillen a polcon; még idejében elkapom. Egy váza ledűl, néhány cserép követi, a fejem kapkodom. A kis lakásban mintha vihar kerekedne, az asztalomról összes-vissza szállnak a papírok. Gyorsan elkapok néhányat, amennyit érek, és szorítom őket, míg a légmozgás megnyugszik. Elrendezem őket, semmi baj. Ott mozog minden, ahol hirtelen szél támad. Ezért nem aggódom.

Izé, megint

Hát - nem sokat frissítettem mostans az elmúlt két hétben, igaz. Leginkább időhiány miatt, egyszerűen nem jutottam el idáig, még egy szimpla állapotjelentésre sem futotta. Azért ennek ellenére születtek mindenféle írások és sorok két halálom között, de érdemit valóban nem tudtam 'hozzám szólni'. (Mármint a blogomba, ide.)

Szóval megint a magyarázat, a szabadkozás, persze. Meg a bejegyzések között halmozódó számtalan piszkozat, lassan tényleg több lesz belőlük, mint közzétett bejegyzésből... De nem baj (?). Az persze fontos, hogy a befejezetlen-elmaradt-félkész írások többsége nem a 'megittam a kávét, aztán vécére mentem' problémáját járják körül, illetve nem is szeretném, hogy ezt járják körül (ha járkálnak egyáltalán valahogy-akárhogy) ezért próbálom némileg átgondolni őket, vissza kell bújnom-helyezkednem korábbi állapotokba/potaimba, amikor a bejegyzést elmentettem, amikor az még ez volt, és ez nyilván időbe telik. Már úgy összességében. De a mentés ideje lényeges, ami támpontot nyújt abban, hogy folytatni tudjam, amit elkezdtem.

Nyilván többre mennék, ha csak egy Word-dokumentumba írnék mindent, tulajdonképpen azt sem kell befejezni, és ott lenne minden egymás után, de ezzel sem megyek sokkal többre, úgyhogy ezt meg sem hallottam.

Szóval a lényeg, hogy megint. Azaz: 'megint úgy néz ki, hogy megjelenik pár írás visszamenőleg', amikor végre befejezem őket; aztán a múltkoriakból sem lett semmi. Pedig ezt nyilván én szeretném a legjobban (s tán egyedül).

És hogy a blog némiképp koherens maradjon, igen, az a múltkor említett hét a legrosszabb szerdai napjával valóban a legrosszabb volt azon a héten, csak ezt aztán nem írtam meg, szóval nagyobb katasztrófa azután nem történt. Mondhatni az utána következőn sem, bár a munkák megszaporodtak (szerencsére, s ha mostanra elkészült volna az október közepe-környéki posztom, amiben arról panaszkodom, hogy kevés a munka, akkor most tudnék utalni rá, hogy pedig erről nyavalyogtam, vagy akkor érthető lenne, de nem készült el, így meg nem utalhatok rá, és nesze nekem), és szabadnap nem volt, csak a meggörbedt hátú mániákus teljesítés, táncoló idegekkel és frusztráló tempóval (mi van?), hogy már a jobb szemem is bevérzett, holott az még szép tiszta volt. És még most sincs vége. (Jó, azért elég sokat kell bámulnom a monitort, persze.)

Ennek most viszont vége (hogy annyit azért már ne bámuljam, höhö). És ha mással nem is lesz tele a blog, mint csupa érdektelen magyarázkodással és semmitmondó utalással, nos akkor egyszer megszámolom őket, X időegységet kimérek, és összehasonlítom egy ugyanakkora egységgel, aztán máris látszik egy valamilyen fejlődés. Nem? Ez a Szupergyár.

Hommage à Sopranos

- Honnan is tudhatná - emeli rá lassan a tekintetét -, mi történt, ha eddig csak hallott valamit. Hm? Semmit nem tud bizonyítani - mondja mosolyogva, s kezével hátrasimítja olajjal kent haját. Láthatóan unja a helyzetet, magában már rég tovább is lépett rajta. Kiemel a hűtőből egy Heineken-t, Silvio asztaláról felkapja az aznapi Star Ledger-t, aztán lehuppan a székébe. Lapozgatja, de igazából egy betűt sem olvas belőle.
- Én nem tudom, Tony. Az a rohadt Ginsberg az oka. Az egész negyedben szétkürtölte, mi történt. Hogy micsoda embertelen módszerek. Ott hisztériázott Gergely atyának is a templomban. Egy hétig pumpálták bele a morfiumot.
- Ugyan már Paulie, senki nem hitt neki.
- Ton, tudják, hogy mi voltunk, mérget vennék rá. Phil is azért hívott, vagy nem? Te mondtad; hogy puhatolózni akart.
- Phil egy oltári nagy barom, először puffog, aztán megnyugszik. Egy-két newark-i telekkel meg némi részesedéssel a lóversenyből simán kezelhető. Ne aggódj miatta. Ha Phil tudja is, ha elérnek hozzánk a szálak, megvárjuk, amíg eléggé felháborodik, és ő maga jön el hozzánk.
- Túl büszke ahhoz. Azt akarja, hogy hazudjunk neki, aztán ezt az orrunk alá dörgölhesse. Ezt a pofátlan kis szarházit... csak mert hazavágtuk az egyik emberét.
- Na állítsd le magad Paulie, meg különben is, anyádat nem kéne meglátogatnod?
- Onnan jövök. Vittem bonbont. Nem jól van.
- Akkor add ezt oda neki... - pattan fel Tony a székből.
- Köszönöm Ton, köszönöm! Hálás vagyok, nem felejtem! Ő is hálás lesz.
- Jó, jó...
- Nincs kedved a ma esti Yankees-hez? Két jegyem van az első sorba.
- Hé, azokat árulnod kell, nem elszórni! Nem, nincs kedvem, Carm-mal behívattak minket a suliba, Anthony-val van valami.
- Melyik tanár volt az? Odamegyünk a srácokkal, szétb*sszuk a fejét! Csak mondd meg, csak mondd meg, melyik volt az!
- Ugyan már, semmi szükség erre. Na menj, még... rengeteg dolgom van.
Még AJ felől sem lehetek nyugodt - villan át Tony agyán, már nem figyel az ő hűséges katonájára. Szivart nyom a szájába, s míg elkíséri az ajtóhoz, nehéz karja Paulie vállaira nehezedik. A kérdő, szomjas tekintetű Paul nincs meggyőzve.
- Valamit mégis, valamit nem tehetek érted, Főnök?
- De. Húzzál már a p*csába - mondja már indulatosan, ahogy a kitárt ajtón gyakorlatilag kilöki szerencsétlent. - A jegyeket meg add el! - kiáltja még utána.
- A meccsre majd Vito-val megyek! - veti oda sértődötten Paulie, de az ajtó épp bezárul.
- Tiszta eszelős ez a Paulie. Talán pihennie kellene... - szólal meg váratlanul az asztala fölé görnyedő Sil.
- Még átgondolom.

Vágás. Christopher még utoljára szippant egyet a dohányzóasztalról, mielőtt elindul, a háttérben A három amigó vibrál.
- Mit akarhat, épp most? Mi lehet olyan fontos?
- Én nem tudom, Adriana, de már elegem van. Ezt az utolsót még megcsinálom, de aztán kérek egy kis pihenőt. Egyszerűen muszáj pihennem.
- Lehet, hogy végre itt a nagy lehetőség.
- Ugyan már, hagyjuk ezt. Hányszor itt volt "a nagy lehetőség", és nem történt semmi. Tony is csak folyton hiteget, de csak csicskások kellenek neki - mondja, és felkapja a kabátját. - Én már nem hiszek el semmit - és azzal behúzza maga mögött az ajtót.
Adriana még szív pár slukkot, utána ő is az asztalhoz járul. Kimér egy csíkot a halomból, felszívja. Hátradől, szipog.

Egy mambószám úszik fel.

Félünk

Nem akartam lemaradni a mai csodás fényekről, ezért sétára indultam a géppel. Már majdnem kiléptem a kapun, amikor észrevettem ezt a levelet a "lakónyilvántartón".

Tisztelt lakók!

Vigyázzatok
B. úr fenyegetőzik hogy felakasztja magát, és felrobbantja lakását.
I. emelet 3. Mivel feleség meghalt.

T. Lakó! Félünk.

Elsőre megdöbbentem, aztán picit mosolyogtam rajta, de mégegyszer elolvastam, és a döbbenet győzött. Ilonka néni halála óta semmit nem hallottam Jóska bácsiról, nem láttam a házban, nem tudtam, hogy van, milyen állapotban, vagy miként élte meg ezt a szörnyűséget. Hát most megtudtam. Talán ez volt a legszókimondóbb üzenet, amit láttam a házban, mióta itt lakom. Korábban hasonlót sem.

Holnap Mindenszentek, aztán Halottak napja. Megértem hát az aggodalmat. Karácsony előtt még ilyenkor a legkönnyebb kikészülni.

This could be heaven, or this could be hell?

Pocsék hangulatom volt ma. Ha nem szerda lenne, azt mondanám, hogy a héten a legpocsékabb volt, de így meg ki tudja, mi van még hátra. Alig tíz perccel ébredés után próbáltam meg beadni anyáméknak, hogy azért adok ismét kevesebbet, mert közterületen szemeteltem, a rendőrség rajtakapott, és ki kellett csengetnem egy húszrongyos bírságot, ha nem akartam, hogy jöjjön a végrehajtás. Ez részben igaz is volt azzal a különbséggel, hogy ez még a nyáron történt, és ezt az összeget azóta sem fizettem be. Úgy tűnt, nem fogadják rosszul, nekem mégis görcsbe állt a gyomrom. Megígértem anyunak, hogy még a héten jelentkezem, aztán eljöttem.

Azért kicsit megkönnyebbültem. Azzal nyugtattam magam, hogy majd találok valami megoldást, nincs még közel a félév vége, ráér a tandíj később is, a törlesztés, no meg a büntetés befizetése, egészen 30-áig, ugyanis november 1-jétől valóban a végrehajtók jönnek, onnantól övék az ügy, jönnek és lefoglalnak majd valamit, bár nem is tudom mit, azt a valamit, amit találnak ekkora értékben, de nyilván ha többet ér, és megtetszik nekik, abból nem jön visszajáró. Szóval nyugtattam magam, az már eszembe sem jutott, hogy nem tudok majd elutazni a következő konzultációra, erre már nem is gondoltam, egyszerűen csak elmerültem a reggelben, tetszett a hazaút. Ekkor még a More Than a Feeling-et tekertem csutkára a Boston-tól, csak úgy, mert jól esett, jobban, mint egy második kávé, amit ilyenkor, anyuéktól hazajövet még munka előtt szokásosan elfogyasztok. Még mamámhoz ugrottam be, akinél kínomban bugyuta viccek mesélésébe kezdtem a halálról, mintha oldódtam volna, már nekem volt kényelmetlen. De szerencsére elnézte, még valamennyit nevetett is. Aztán ahogy ilyenkor szokásos, Speedy Gonzales-be kapcsoltam, hogy újra átszeljem a várost.

Na és ilyenkor jön az első biztos törés. Menetrendszerűen. Éppen, amikor közlekedem. Valahol hallottam nemrég, talán egy beszélgetés során ejtette el valaki, amikor megpróbált beazonosítani egy illetőt (nem én voltam az), hogy sz*r zenéket hallgat, ettől meg sz*rul érzi magát. Kis túlzással valami ilyesmi lehet igaz rám is, azzal a különbséggel, hogy nem hallgatok sz*r zenéket, de amit hallgatok, hatással van rám. Nyilván azért is hallgatom, amit hallgatok, hogy hasson, és nem is ez okozza az általános letargiát. Akár teljesen másképp is érezhetném magam. De végül mégsem, és ami szól, az hat. Így áll elő a helyzet, hogy állok egy helyben a villamoson megfeszülten, reszketek, néha apu ökölbe szorult keze vagyok, néha meg apu homlokán legördülő izzadtságcsepp, néha pedig nem érdekel, mi vagyok. Csak állok ott egy helyben és omlok össze, vagy éppen ülök, és hullok darabjaimra. Mindegy.

Az egész napot nem mesélem el, nincs nagyon értelme. Beérkezem, elrévedek a gép előtt, mint mindig, és egészen messze, valahol 10 ezer mérföldre innen járok, és kizökkenteni akkor sem tudna senki, ha két kézzel lökdösne. A távolság az enyém, velem van, és én vele vagyok. Erre gondolok. A fellegek látványa megnyugtat.

Azután este, amikor otthon már az automatizmus ural, és némileg a kínok is oldódnak, zenéket nyomok be. Mindegy, miket, nem is akarom tudni, teljesen random mennek a gyanútlanul betett mindenféle számok, jobb az úgy, ha semmi konkrét nem szól. Aztán megakadok a Hotel Californián, ahogy hirtelen megszólal, és ding, szédülni kezdek. Hiába falom a krumplis tésztát, hiába vagyok túl már majdnem az egész tányéron, egyszer csak olyan farkaséhség tör rám, olyan kongó ürességet érzek a gyomromban, hogy a hányinger kerülget. Olyan éhség ez, amiről tudom jól, hogy igazából nem az evés küzdi le. Egyszerűen csak jön. Hirtelen lever a víz, a halántékom lüktetni kezd, elönt a forróság. Just can't kill the beast, hallom. Kiejtem a villát a kezemből, és arra gondolok, hogy mindjárt elájulok. This could be heaven, or this could be hell?

Tökmindegy melyik, csak teljen már le.

És az miért van, hogy

mindig meg kell sértened a másikat, hogy rájöjj, mennyire szereted valójában, és még az őszinte és feltétel nélküli megbocsátása sem tisztíthat meg a tudattól, hogy valójában mennyire megbántottad?

Hírek máról

Illetve az elképesztő címeik, teljesen random. Sokszor nem is az esemény sokkoló, vagy a lehetősége annak, hogy valóban megtörtént; hanem ahogyan az újságírók még rátettek egy lapáttal a cím megfogalmazásánál. És ezek mind ma történtek, semmi hozzáköltés-kiszínezés, premier plánban így duzzasztja fel a net a lassan a legvérfagyasztóbb eseményekkel szemben is érzéketlen hírfalókat.

Köszönet a Hirkereso.hu közreműködéséért.

* * *

- Vigyázat! Ágyásfosztogatók Nyíregyházán!

- Az úttesten botorkáló ittas nőt ütött el egy autó Kecskeméten

- Saját traktorja végzett egy férfival: felborult traktorja alá szorult és meghalt egy 65 éves férfi Zalaapátiban

- Puskát találtak a templomban: kedden Csákánydoroszlóról érkezett bejelentés

- Véget ért a túszejtés egy franciaországi Lidl-ben (ja, hogy az elejéről lemaradtunk? - a szerk.)

- Ittas rendőr gázolt Dunaújvárosban

- Még az alsónadrágjában is találtak kokaint a Ferihegyi repülőtéren a vámosok

- El akarja kergetni Moszkva felől a hófelhőket a polgármester: repülőgépekről szét akarja lövetni őket

- Kilencvenkét éves tolókocsis kokaincsempész nénit fogtak: testére erősítve csempészte volna Brazíliából a 92 éves asszony

- Gyakran ment bordélyházakba Lenin

- Bombát találtak Budapesten

- Emberi ürülékkel kenték be a bolhói férfi kerítését

- Tragédia! Öt liberális politikus halt meg a súlyos balesetben Kőhalomnál

- Kertész Imre barátkozik a halállal: kicsit betegesen, de köszöni, jól van

- A busz mögül lépett az útra a kisiskolás

- Nagy bajban van a világ legkövérebb embere

- Felmentették a betonba öntött Szlávy Bulcsú vélt gyilkosait

- Emberfejet találtak a kutyák: egy utcán fekvő halott férfi testét tépték szét a megvadult ebek. Koponyáját szétzúzták, mindkét karját leszakították (akkor most csak egy fejet találtak, vagy egy egész testet? - a szerk.)

- Szellőztetni kellett a rendőrségi sajtótájékoztatón, annyi marihuánát mutattak be

- Túszejtések napja: most Kanadában van balhé

* * *

Asszem rendszeresítem a rovatot, különben marha jól szórakoztam.

Ilonka néni

A hírrel Erzsi néni fogad a lépcsőház előtt. A szokásos 11 órai cigarettáját szívja amikor odaérek hozzá. Kedvesen elmosolyodik, ahogy rám néz, közben kabátját fázósan összerántja magán.
- Ilonka néni felakasztotta magát.
Ha volt is benne ijedtség, a hangjából mostanra eltűnt. Sem szomorúság, sem döbbenet nincs benne, sokkal inkább nyugalom. Valami ijesztően fáradt nyugalom.
De nekem nem jut eszembe Ilonka néni. Ki, vagyis melyik lehetett ő? Minden reggel és minden este átszelem a folyosót és a lépcsőházat, alig várom, hogy kijussak, vagy éppen be a lakásba, egyszerűen csak átmenekülök a házon, minden egyes alkalommal, hogy minél kevesebb arccal találkozzam. Valóban? Ennyire bezárkóztam volna? Fogalmam sem volt, kinek az arcát képzeljem el, amikor azt hallom: "Ilonka néni". Ezért csak ennyit kérdezek:
- Mikor?
- Ma reggel. Éppen a boltból értem vissza, amikor Jóska bácsiért jöttek a mentők.
És ahogy Erzsi néni mutogat, és tekintetét folyvást az emelet egy bizonyos, távolabbi pontjára emelve magyaráz, ecseteli a részleteket, bár ő nem tud semmit, mondja, el sem tudta volna képzelni, hogy ez történhet, hogy éppen az Ilonka néni, hogyan képes éppen ő ilyesmire, és egyáltalán, hova is akaszthatja magát bárki is egy ilyen szűk lakásban, ez a legmeglepőbb, mert hova, ez számomra is furcsán hangzik. Tegnap még a ruhákat teregette a folyosón, mondja tovább, elképzelni sem lehet, hogy miért, és ahogy tekintetét rendre ugyanabba az iránya úsztatja, válik nekem csak ekkor világossá, kié is lehet az a bizonyos ajtó, amiben Erzsi néni tekintete véget ár, kihez is tartozhat az az ajtó, ki is tartozhat a mögötte lévő lakáshoz.
Kristálytisztán hullanak elém az emlékezet szilánkjai. Ilonka néni... De hiszen rendre köszöntem neki - és ezt egész biztosan megtettem. Ha nem is láttam a lépcsők-fordulók rejtekéből előhömpölygő alakokat, és ha nem a falszomszédom bukant elő, egy halk jónapot/csókolom mindig kiszaladt, lett légyen ott akárki is. De hiszen tudnom kell, ki ő. Azt hiszem, sosem mutatkozott be, de azt hiszem, én sem mutatkoztam be. Nem hallottam a nevét a tizenöt év alatt, mióta itt lakom. Ilonka néni. S a név, a megszólítás ebben a formában nem is volt helyes, hiszen sosem láttam egyedül: a hajlott hátú, mindig mosolygós, törékeny kis asszony a férje nélkül egy tapodtat sem tett - akinek szintén csak most tudtam meg a nevét, pedig - , hányszor, de hányszor láttam már szikár, törékeny kis termetét, mogorva arcú fizimiskáját. S házasságuk feltehetően hosszú évtizedei alatt Jóska bácsi is ugyanolyan totyogósan kezdett járni, mint felesége, legalábbis a járásuk ringott rutinosan egy ritmusra, és még a háta is meghajlott, pontosan úgy, mint Ilonka néninek, mintegy finoman illeszkedve, idomulva az övéhez. Már-már egyformák voltak.
- Hány éves volt?
- Hetvenhét. Hetvenhét... Gondoltad volna?
Arra gondoltam, miért érte meg ez neki? Ott volt neki Jóska bácsi, akit ez a feldolgozhatatlan szörnyűség valószínűleg végleg tönkretesz majd, s neki ott volt Ilonka néni, ki tudja, hány éve már, esetleg súlyos beteg lehetett, vagy valamiből elege lett, vagy csak nem akarta végignézni, ami következik, vagy nem látott más megoldást.
- Állítólag a Jóska ivott, nagyon keményen. Régóta, minden este.
- És lehet ennek bármi köze? Csak nem...?
- Fogalmam sincs, én sosem láttam részegen. De azt hiszem Ilonkát sosem bántotta volna.
Szomorúan hallgatunk, én kissé elhűlten, nézzük a semmit. Erzsi néni nem tudja, mióta voltak házasok, gyermekük nem volt.
És a férj otthon volt, amikor a tragédia történt.
- Talán csak a boltba sétálhatott le és közben, vagy még aludt, amikor a felesége megtette - találgat Erzsi néni. Ilonka néni előtt már négyen akasztották fel itt magukat - pattan elő hirtelen Erzsi néniből. Két éve a Pista bácsi, ő pincében a csövekre kötötte magát. Aztán ott volt a Feri, ő elvesztette a feleségét és a fiát is. Szörnyű. És még ketten valamikor húsz évvel ezelőtt, őket nem ismerted.
Ekkor mintha belénk kapna a szél. Már nem tudunk többet erről beszélgetni. Erzsi néni elnyomja a végigszívott Szofiját, ez már csak ilyen ház, mondja halkan, aztán mosolyog és bemegy a lakásába.
Ezzel akkor is nehéz bármit is kezdeni, Ilonka néni tettére számomra nincs magyarázat. Még ha úgy is érezte, hogy lejárt az ideje... mi okból választotta ezt? Miért nem választotta a méltóságos utat?

Nagyon remélem, hogy nem szenvedett.

Pillanatok az örökkévalóságból

Rögtön abbamarad az izzadás, ahogy kinyitom a szemem. Ezt is csak onnan tudom, hogy merő hideg veríték a testem (attamerő víz vagy, mondaná nagyanyám), és rögtön fázni kezdek. Szám szélén megszáradt nyálcsík jelzi a mély és nyugodt alvást. Ébredéskor szétradírozom ujjaimmal. Ha jelentkeztek is a démonok az éjjel, hajnalra már megpihentek.

Kimegyek a kávémért. Nem főzök újat, a tegnap délutáni féladagot hígítom tejjel. Cukrozáshoz rég nem használok kanalat, csak fogom a tartót és öntök belőle a bögrébe. Mindig tudom, mikor kell megállnom, nem viszem túlzásba, nem öntöm mellé. A mikró nem több mint egy perc múlva csilingel, kész a lötty, vár a monitor.

Mire elhelyezkedem, a gép bebootol. Egy-két óra bambulás után felmosom a lakást.

Cifet spriccelek a vödörbe, amíg engedem bele a forró vizet. Háromnegyedig töltöm, azután elzárom a csapot. Leteszem a kád mellé és otthagyom. Előbb porszívózni kell.

Imádom ezt a hegedűszólót - hümmögök a szám közben. Feljebb tekerem, hogy halljam is, és mielőtt véget érne, benyomom repeatre. Fogom a vödröt, nekiütöm az ajtónak, vagy egy liternyi vegyszeres víz a szőnyegre löttyen. A rohadt életbe. Majd megszárad, gondolom.

Ideje eltenni az ablakból az elhalt virágokat. Hiszen már ősz van. A legyezővirág rég elszáradt, a lila muskátliágyásnak egyetlen nyíló virága maradt. Fáradtan pislogok, jaj de szép. Szatyorba tuszkolom az egész mifenét, majd reggel leviszem. Az utolsó pillanatban mégis kiveszem a muskátlit, amelyikről az élő hajtás rámkacsintott, ezt mégsem dobhatom ki. Ezt még megvárjuk. Vizet adok neki, újra tálkát teszek a cserép alá, és a mikró tetejére rakom. Jaj, de szép. Nézem.

A leves nem túl forró, pont ehető. Ahogy a tévét bámulom, mind nagyobb és nagyobb falatokat merítek, nehogy hamarabb kihűljön. Az erőstől a szemem könnyezik, kézfejemmel megdörgölöm, aztán ösztönösen az ujjammal is. Halkan felhörgök és pislogok nagyokat: patakokban csurog a könnyem.

Később a kávé közben elérzékenyülök a Rocksulin. Pedig már másodszor látom. Kimegyek a géphez, és letöltöm a zenéjét.

Anyám keres telefonon; nem ígér könnyű álmot. Takarót húzok magamra és leheveredem a kanapéra. Eszem egy Marsot. Tíz, kilenc, nyolc... öt, négy... kettő... rágyújtok egy cigarettára. Felállok, és az ablakhoz lépek. Füstöt engedek a fagyba.

Nem könnyű istennek lenni.

Egyedül

az idővel nem tudok mit kezdeni.

Ó Ártűr

Mondd csak... hogy ízlett ez az évad a pokolban? A két öklöd a zsebben, a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt. A köpeny a vállon, a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt.

Utazol Artúr, letelt az évad.

Csak gyorsan

Na míg értekezlet van, addig gyorsan egy rövidet. No nem páleszből, csak írásból ide, kunc-kunc. Már több mint egy hete majdnem két hete kókadozik itt szerencsétlen blog ezzel a 3 bejegyzéssel, mintha vége lenne, pedig dehogy.

Szóval hamarosan megjelenik pár poszt visszamenőleg, még ha mostanra el is veszett a realtime-hatás, mert persze írtam azért az elmúlt napokban, csak nem lettem kész velük. Mint sokszor a napokkal sem teljesen... Na és ezért sem posztoltam értelemszerűen. De mindegy, folytatnom kell, életjelt vár a család, ...szegény anyát. Szóval a blog él, csak mondjuk hibernálták.

És bár a meglepetés most elszállt, de így legalább én is komolyabban veszem, asszem.

Na jó

Két napja csak képeket bámulok a tumblr-en, most már ideje lesz összeszedni magam. Jó, igazából három, ha utánaszámolok, de ez így meg csak súlyosít a helyzeten, ha már képes vagyok bevallottan is ennyit ülni a monitor előtt, egy bejegyzés megírása akkor miért nem megy. Hát nem megy.

Szóval ülök itt a gép előtt, vibrál a monitormagány, blogot akarok indítani csomó képpel. A Tumblr a legegyszerűbb blogalap ehhez, csak megnyomom, hogy "photo", vagy azt is lehet, hogy "video", vagy rányomok a "text"-re, és már szúrom is be a képet, töltöm a videót, csépelem a szöveget, gyors und praktikus, ilyen feltételek mellett szinte muszáj blogot gyártani.
Ez nagyszerű húzás különben, még a leghülyébbek is képesek erre, ha egyszer minden létező opsön az orruk elé van tolva. És hát ahogy szörfölök az oldalak között, pont ez a jellemző. Mindenféle laptopos idióta képgyűjtögető blogjába botlok, csupa önjelölt szupermárió, a viccesnek gondolt egyszavas hétvégi beszámolóikkal, a legújabb, hétköznapi ember számára totál használhatatlan, megfizethetetlen, és egyébként is szükségtelen japán ketyereposztjaikkal meg az ikszedik Star Wars-paródia linkeléseikkel szétradírozzák az agyamat. Mintha kötelező lenne unatkozni. Túl sok konzumidióta, túl nagy az internet, hogy az ilyenekből sok legyen.

Persze én beszélek, aki azért jó párat végignézett ezekből. De többségében mégis csak tetszett a kínálat, hiszen annyi mindent meg lehetett találni. Csak keresni kellett. Forgatási képek, privát portrék, plakátritkaságok, magazinfotók, képregényskiccek, archív interjúk, mindez jó minőségben. Úgyhogy lettem én is az a hülye, aki beáll tumblr-birkának, méghozzá tök feleslegesen, de legalább szórakoztatva. Majd kiteszem ide oldalra, ha végre elkezdem a "rendeset" is.

No és mi van még? Ja, valami bújkál bennem. Éppen ez ugrott be egy szédelgés után, amikor a Duna Tv-n bemondta egy nő: "raktározzunk hát el a vitaminokból, hogy erős szervezettel várhassuk a hideg telet". Csak a vírusok általában ősszel érkeznek.

Esti kis

"Fölzaklatva ezektől az újságoktól, minden helyzetben megaláztatva és újra-újra vérig sértve lézengett ide-oda, s mint akit megnyúznak és nyers húsához tapadnak a tárgyak, fájóan fölszaggatva a gyógyuló hegeket, minden benyomásra betegesen fogékony lett - minden érzéke kiélesedett és megfinomult, s egy szó, mely megütötte fülét, egy ismeretlen alakú pohár nyomorúságos szobájában jelképpé, feledhetetlen emlékévé vált, s mikor végre a napi lótás-futástól bódultan ágyba bújt, fölbugyogott szívében a honvágy a régi dolgok, a régi emberek után. És kétségbeesetten vágyakozott haza."

Nem olvasta tovább. Fölzaklatva ezektől a hasonlóságoktól az erkélyre sétált, hogy csillapítsa kételyeit, cigarettára akart gyújtani. Az égen a holdvilág ücsörgött fáradtan, bús tekintetével még a messzeségből is simogatott.
- Hát mégis csak látnak - mosolygott cinikusan - mégis csak. Ettől egy pillanatra megkönnyebbült. Lelkét a késő szeptemberi levegőbe engedte, halványan azt remélte, vele együtt gyötrelmei is távoznak. De ahogy ez korábban még nem fordult elő, úgy most sem történt semmi. Számít ez valamit? Mindennek a vége a fontos - kétségei ismét csak az elkönyvelt időről, a megnémult jelenről kezdték a suttogást, a vissza nem térő csodákról, egy elszalasztott élet lehetőségeiről. Hát hogyan pereghetett ki az ujjaim közül? Miért hagytam ezt? A Hold köré lassan fellegek gyűltek, szomorú gazdájuk tekintetét fenyegetőre rajzolták.
Odalent Barna a pilláit dörzsölte, alakja elveszett a némaságban. Halk sóhaj hagyta el ajkait.
Ez a háború még sokáig tart.

Fogódzkodj meg kissé anyám...

...ez megint kevesebb, mint a múlt hónapban.
Ennek pedig két következménye lehet:

1. csendesen megköszönöd, hogy még abból a kicsiből is kiszorítottam megint, amennyit lehetett, s hogy töretlen optimizmusommal kacsingatok új lehetőségek felé, ezért megkérdezed, tudtok-e esetleg Ti segíteni valamit, s tán még azt is, egyébként hogy vagyok,
2. vagy a fejedet rázva már meg sem nézed, mennyi is pontosan, majdnem elsírod magad, hogy ez bizony a kettőtök kapcsolatába kerülhet, ezért adsz még egy - utolsó - hónapot arra, hogy a szerinted hiányzó összeget a kezedbe nyomjam, és egyébként is értsem meg, majd még megkérded, miért nem keresek már valami teljesen mást?

Ha válaszolnom kéne, bizony ezeket mondanám:

1. Ugyan már, ne hülyéskedj... örülök, hogy figyelsz rám, hogy megértesz, jól tudod, hogy lassan háromfelé szakadok. És most a tandíjat is csengetnem kell, különben biztosan több volna, a következő hónap majd jobb lesz, és igyunk meg egy kávét...
2. Legalább négy helyről várok visszajelzést, legutóbb is én kerestem újra a hirdetőt a nemleges válaszért. A lehetőség nem szalad el. A legfontosabb nekem, hogy büszke légy rám, ne veszekedjetek. Szégyen, hogy még egyiket sem tudtam elérni. Kitartóan keresek tovább, hisz' a világért sem szeretnék haragot.

Csak egy ötpercre tényleg, csak ennyi időre nyomjanak víz alá - tutira a várt eredményt hozza -, de ezt így ne, tényleg ne, ehhez nincs kedvem.

Amúgy nem kizárólag Cseh-Tamás dalokat szánok a posztok címeinek, de ha egyszer már elmondta... s annyira de annyira... szóval nagyon.

Megnémulok

Márpedig ahogy ez kinéz...

Úgy ébredtem, mint aki nem akar tudni magáról.
Ahogy kipattant a szemem, azonnal igyekeztem automatára kapcsolni, hogy még véletlenül se marjanak meg a kétely csápjai. Úgy tettem, mint aki képes erre. De nyilván késő volt, ha már felmerült, hogy valahogy valamit másképp kéne. A karok az arcomba másztak, a nyakam köré fonták magukat, fojtogattak. Valamit suttogtak. Tűnni fog, az a kevés is tűnni fog. Mérges tapadóik a homlokomon cuppogtak, aztán beszédük vihogásba csapott át, ami csak úgy visszhangzott az üres lakásban. Eltelt vagy négy-öt perc, mire a hangjuk elhalkult, és megráztam magam. Akkor ahogy megállapodtunk, gondoltam.

Kimásztam az ágyból. Hasogató fejjel, lüktető szemekkel támolyogtam a konyhába tenni a dolgomat, lenni akartam a ténykedésben, de nem ment. Hiábavaló volt minden színjáték. A háttérben az ösztön vetített lassított felvételeket, szivárványos emlékképek váltották egymást bizsergető mélységekkel és magasságokkal, mindazzal, ami tegnap még kézzel fogható jelen volt. Káprázatos, csodálatos, torokszorító jelen. De nem akartam reagálni. Kezem megremegett, a kávé megadóan löttyent a padlóra. Hát mi történt... gondoltam. A választ magam sem tudtam, de már azt is nehéz volt behatárolni, hogyan jött a kérdés. Mi történt tegnap óta? Vagy mi történt úgy egyáltalán? Csak egy kontúr maradtam a rajzlapon, befejezetlen vázlat, gondoltam, de nem lehet kiradírozni. Igen, és mégsem. Mert radírozni lehet, de felejteni nem. Új kávét tettem fel, akkor kezdjük elölről. Arcomat hideg vízbe mártottam, belenéztem a tükörbe. Nem volt mit mondanom. Vártam magam, de nem jöttem elő. Csak véreres szemekkel találkoztam. A képek még peregtek, de fekete-fehérbe olvadtak, kitartóan várták nézőjüket. De hiszen segíteni jöttek! Erre váratlanul melegség öntött el, érzés a távolból, ami nem szorul magyarázatra, de bizonyította, hogy létezem. A messzeség, valóban a messzeség üzent, hallani vágyott, de sosem hallott hangjával simogatott. Nem vagy egyedül, mondta, nem vagy. Én is egyedül vagyok. És erre már mondtam volna valamit, meg akartam köszönni, amíg még lehet, amíg nem késő, kiáltottam volna, hogy biztosítsam, vagy hogy jöjjön el értem, de nem lehetett. A messzeség messzeség maradt. Távoli, homályos, érinthetetlen. Jelei mégis érkeznek, és én beértem ennyivel. Hát nincs mitől tartanom. Mosolyogtam.

Mire a kávé lefőtt, a reggel behúzta függönyét. Az ablakon szikrázott a nap. Micsoda egy zűrzavar... kortyolgattam, és fejemben az utolsó üzenet ismétlődött. Nem vagy egyedül... én is egyedül vagyok.
Én magányos társam, végre hazaértél.