Biztos, ami biztos...

Happy new fear.

És akkor...

...fogadjuk kitörő örömmel? szeretettel? mindenképp kedvesen az én Charlie barátomat, aki mától ebben a bábu formájában is ("-Ez ő? -Nem, ez csak a képe") megörvendeztet engem. És itt a régi monitorom tetején, a közvetlen közelemben, alig fél méterre tőlem néz le rám szépen. (Van egy gipsz-Chaplin is, de az a másik asztalon van, és a munkahelyi asztalon egy kisebb poszter, úh. körbe vagyok vele véve, de persze sosem elég.)
Pénzért vettem, igen, X peták volt, de az értéke felbecsülhetetlen.
Botja meg nincs, de majd csinálok.

Dehát

hogy is hihették volna, hogy a vesztébe rohan, ha egyszer sem álltak az útjába, hogy legalább megkérdezzék..?

Mini hisztérium

Koppan a tekintet a padlón, mint az elejtett akkumulátorok csere előtt, aztán kezdődik a zörgés, először a tompai hármas gyilkosság, ahol már hetedik napja helyszínelnek, egy borsodi árvaház, ahol egy gondozót öltek meg a szociális munka napján, és Minnesotából is érkeznek a hírek, hogy halálra szúrta csecsemőjét a 18 éves anya, és ez így pörög, zúz bele az agyba, amíg elszakad a film, amíg a digi bírja, amíg a kártyán hely van, amíg le nem merülök én, aztán kilököm a piszkot, nyitok egy új lapot,... és végül nem írok semmit.

Itt hagytam abba egy évvel ezelőtt.
A helyzet azóta rosszabb. Már nem elég, ha szembe jönnek a borzalmak, elébük akarok menni. Közvetlen tapasztalás kell, a saját szemem kínja, a saját bőröm horzsolása. Mégis miért? Magamért. Hogy akkor mégis ki vagyok? Bemutatnám magamnak magamat, de képtelenség, meg se hallanám, amit mond. Akkor mit mondanék másnak? A 12 dühös ember vagyok, az Apokalipszis négy lovasa, a halott ember a vadonban, Jack Torrance elszabadulva a szállodájából, az étvágyát csillapítani képtelen Dexter Morgan vagyok, Batman és Joker egyszerre, egy őrülettől hahotázó, tetőtől talpig feketébe öltözött, eszelős tekintetű ismeretlen. Ez mind vagyok. Azt hiszem, ezt mondanám. Függöny.

November 12.

"November 12. Rövidek a nappalok,
az éjszaka a hatalmába kerít, de én nem alszok.
Az éjjeli lámpa: hazugság a fénye,
lassítja az időt, hogy a 30 évem számon kérje.
Az álom két érmét rak a szememre,
ha a révész a túlpartra átvisz, ezzel fizessek.
Össze vagyok zárva magammal, mint egy árva,
de a zárva tábla lóg az árvaházba'"

/Nem Közölt Sáv: Egy őrült naplója/

Nem akarok újra megszületni,

nem akarok újra megszületni,

nem akarok újra megszületni.

Visszhang

Lehetek bármilyen elszánt és kitartó, minimális feltételek megadásával is mintha csak egyetlen válasz érkezne folyamatosan: nincs találat a keresésedre. Hol élek én?

...

Vagy valami ilyesmi.

Leültem

A növény olyan sápadt, mint én voltam fény koromban.
Kérdőjelek nélkül csak úgy hanyagul, reszketeg csápokkal belelógva a horizontba, nem törődve semmivel, mígnem csöndes-bús lassú pengetéssel a Nap is lemaszatolja magát onnan, és ráveszi a csápok hallgatag tulajdonosát egy lemondó sóhajra.
Még nincs dél, de már nyüzsögnek a marketingesek az emeleten. Ki jön ilyenkor látogatóba, az értekezlet utáni, de még ebéd előtti csökevényes negyedórában? Hát az, akinek erről fogalma sincs. Valami fontos ember a fontoskodók között.

Fogom magam, fölállok, alibiből behúzódóm a köpenyem mögé, és miután öles lépteimmel a folyosó végére érek, elrugaszkodom, és arcomat takarva nekiugrom az ablaküvegnek: amint a nehéz üveg széthasad, és kizúdulok a szabadba, kifeszítem szárnyaimat és a beteljesült bosszú elégtételével bámulok magam alá, mind a kilenc emelet néma mélységébe. A tömény csöndet vastag suhogás hasítja; repülök.

*

Mindjárt dél, pillantottam a mobilomra, a felettesek néhány pillanat múlva, az értekezletről kiszabadulva célba veszik az ebédlőt, lényegében ez a nap fénypontja, de ha az ember a munkahelyén tölti a fél életét, már ez se nagyon hozza lázba. Minden egyes nap, a napnak ebben a szakában a konda összegyűlik a lift előtt, majd a lift adottságait semmibe vevő létszámban fogják és beszorítják magukat, és immár nyálas szardíniákként fárasztó semmiségeket cuppognak egymásnak az alagsori vályúig tartó úton. Míg a felvonó lefele kezd zuhanni, és az épület gyomra elnyeli őket arra az önfeledt bambaságban töltött röpke húsz percre, idefönt, jó messze tőlük, ahová csámcsogásuk már nem hallik, az emelet újra csendes pötyögésben szomorkodik.
Mindezek előtt, gondoltam, egy cigarettát megengedek magamnak. Jól látható helyen, mindenki által, egyértelmű üzenetként arról, hogy egész lényemmel itt vagyok, meg sem próbálok elbújni, csak az bujkál, akinek rejtegetni valója van. Azt akarom, hogy azt higgyék, nincs rejtegetni valóm.
Felállok a helyemről, kimegyek a folyosó végére a liftekhez.
Leülök. Várok.
Az asztalon sárgás karok rezzenek meg megadóan egy cserépben. Ujjammal az egyiket végigsimítom, felsóhajtok. Ismerős.

1

Hát szép lassan (síri csendben, szinte a küszöb alatt) ez is eljött, már hogy egy éves lett a blog. Nem mintha ez olyan óriási dolog lenne, de még én se nagyon hittem (vagy inkább nem hittem benne). Azt hittem, félúton elhagyom valahol, és egyáltalán nem fog érdekelni, de nem így lett, és most már csak eldöcög havi három poszttal... hö. Mert mi a mérleg? 38 poszt van kinn, 16 maradt csak piszkozatban, tehát az arány egész jó, bár inkább nem áltatom maga, ezek nagy részét talán örökre elnyeli a netkozmosz (és a blogger-szerkesztő) feneketlen sötét bugyra. Bár sok minden, ennél jóval több közölnivaló kikívánkozott, de talán éppen ezért végül nem írtam ezekről, annyi minden volt, hogy hagytam a fenébe. Nem is a mindennapok érdekesek, hanem ami a köztes állapotokban történik, valami hangulatrögzítés-féle. Metaforák, ha úgy tetszik. (Na ezt ki értette rajtam kívül.)

És most álljon itt köszöntésképpen a Blood Theme, Daniel Licht zenéje a Dexterhez, de nem csak mert tökéletesen visszaadja (akármikori) belső állapotomat, és mert Dexter amúgy is egyik kedvencem, hanem mert mostanság amúgy is felfokozott Dexter-hangulatban vagyok. (Jön az 5. évad amúgy is, jee.)



Boldog születésnapot, tükröm.

Eset

Pont amikor az az őrült vihar volt, múlt csütörtökön? Bent voltunk éjjel, valami hajnali 1 lehetett már, és vagy egy órája nem mentünk ki. Kezdtem örülni, hát ki akar szarrá ázni... Erre jön a hívás: tizennyolc éves, alkoholmérgezett kis csaj rosszul lett a Diesel klubban, na ez szuper, legalább valami izgalmas, ha már menni kell. Alig indulunk meg, benyomjuk a szirénát, jön megint a hívás: eset lefújva, kollégák már odaértek, ám de kényszerleszálláshoz van szükség még egy kocsira; irány Ferihegy! Ez még szuperebb, kényszerleszállás, hú, már majdhogynem zuhanás. Ezt majd fel is veszem, gondoltam. Már éppen a Ferihegyi útra fordultunk, vagy negyed órája mentünk, amikor megint szólnak: riadó lefújva, a gép leszállt teljesen nyugiban, sérült nincs, forduljunk vissza. De ne menjünk be, hanem ugorjunk be a Lehel utcába - vicces, onnan jövünk -, van egy negyvennyolc éves fickó, és vérzik a heréje... na ezt már nem fújták le. Tényleg ott volt, ott feküdt a fickó a konyhában és vérzett. Rohadjon meg... ezek után? Vérzik a heréje? Érted ezt? Szép kis este volt.

Nem nekem

Először talán két éve ágyazott meg bennem az érzés, ami ma délután fészkelte belém magát véglegesen: nem nekem van a Sziget. Egyszerűen semmivel nem szól hozzám, nem tud izgalmat jelenteni. Két éve még csak legyintettem, hogy biztosan a lapos programok miatt nem érdekel, de még akkor is jobban meg tudott szólítani, ma már viszont nem ad nekem semmit. Idén is volt lehetőségem ingyen kilátogatni - pontosabban munka miatt kellett -, csak ezért mentem, különben nem kínoznám magam; seggrészegen hőzöngő, alsógatyára vetkőzve öntudatlanul ténfergő bamba kiskamaszokat bámulni nincs kedvem. Mert valójában ez a baj, nem az, hogy sokan vannak - 12 ezres napi, és 46 ezres hetijegy ellenére is! -, hanem hogy akik vannak, ilyenek, csak ők már nem a tablettás boron edződött nihilista, naív kis suttyók, akiknek valóban a jól megérdemelt közege, évi rendes találkozója volt ez, hanem tehetős külföldiek, akik többnyire az oszág nevét sem tudják, de félholtra isszák magukat a 800 forintos viszkikólával, miközben Lady Gagát üvöltetnek a mobiljukon, és mert annyira otthon vannak, széthordják a cuccaikat, aztán ha másnap délelőtt valamiért nincs meg, panaszt tesznek, hogy ellopták.
És emellett zeneileg sem köt le az egész. Bár bele lehet futni egy két jó dologba, de a programok és előadók nagy része jól ismert a korábbi évekből. Persze igaz, elsősorban nem is ezek miatt jönnek ennyien.
A Faithless-t még megvártam, de aztán az Insomniánál kifaroltam, akkor éreztem, hogy sok. Amúgy mindenki nagyon jól érezte magát, nyilván azért is mentek, nekem meg már az elején sem volt sok kedvem, tán ez volt a gond.

Az egyetlen pozitívum, és valódi szájtátó élményt is nyújtó valami az még az elején volt - már az is kiemelkedő, hogy volt ilyen -, egy a bejárat közelében épülő szürrealista homokvár; percekig nem tudtam mozdulni a látványtól, pedig csak félkész állapotában láttam. Mi ez? Egészen hatalmas alkotás, kb. 4-en csinálják (ahogy látom, a MOME-csoport, a szobor címe Duna-Víz), és valószínűleg csak a fesztivál végére készülnek el, de akkor a végeredmény tényleg monumentális lesz.. már ha az egészet nem veri el eső addig. (Keresek képet, de egyelőre nem találok. Nem igaz, hogy nem vittem gépet..) No ez az, bár ez csak az egyik oldala:
















Egy hatalmas istenség és egy istennő, fölöttük (itt csak az egyik lába látszik) egy nő, akinek a kancsójából életet adó vízesés érkezik egy kis hegyi falura, pici fenyőfákkal, kunyhókkal meg mindennel, mögötte egy szétbombázott fürdőszoba,

















amelyet mindenféle óriási csövek kereszteznek és hatalmas fogaskerekek hajtják bennük a vizet, a víz meg egy vécécsészéből ömlik ki, meg van hogy egy macska ázik alatta.. á, majd ha találok jobb képet, benyomom.

A lényeg, hogy ha nem muszáj, jövőre nem megyek ki.

Álmodunk még szépeket?

Több mint egy hónap telt el, és semmi?
Semmi.
Csak bámulok kifelé ezekre a hőgutától hisztériázó zagyva tekintetű nyomorultakra, akik egymás fejéhez csapkodják a Tescos szatyrot, miközben vadul káromkodva bizonygatják az igazukat, kivel tolt ki jobban az élet, mint egy fedett pályás 'ki köp magasabbra-verseny'.
Budapest, Te folytonos panaszáradat.
Problémák állandósult burjánzása, hiszen folyton beszélnek róluk. Mindegy, mi a baj, csak legyen, hogy beszélni lehessen róla, hogy egy percre se feledkezzenek meg rólunk, mert mi akarjuk provokálni a figyelmet.
A rohadt életbe, Budapest.
Csak állok a kilencediken, szívom az egyre drágább, de borzalmasan ócska Szofiánét, ami nem is ég rendesen, ezért nem is lehet szívni rendesen, így még ziláltabb hangulatban pöckölöm ki a nyitott ablakon, de a hajamba kap a szél, és akkor egy pillanatra elképzelem... mindjárt én is. De végül becsukom.
És ezek az unalmukban kellemetlenkedő szomorú vitézek; rátok egy szót is kár pazarolni. Most a szememet csukom be.
A ventilátor hideg szellője vesz rá a szemérmetlen bosszúra, és anyám jóakarata ad fegyvert a kezembe. Egy pillanatra sem kérdezem meg magamtól: mit csinálsz? Csak történik.
És most itt fekszem ezen a koszlott szőnyegen, amit az életben nem lehetett kirázni, annyira tele lett mocsokkal, és elhatároztam, fel nem kelek innen többet, még csak az kéne, azt a szívességet nem teszem meg. Ti viszont tehettek nekem egyet.
Hogy az ég szakadna rád, Budapest.

A holnap már nem számít.

RDJ már eljátszotta

Nem. De azért, kösz. Pont ahogy most érzem magam. Többet se lehetne belőlem kihúzni.
It's so hard, that you can't sleep at night ... fuck all these bullshit, man.

Adástükör 21:00-01:00*

Azóta sem tudom, hol a macskám. Azon a rossebes, gennyes csatornán.

Szegény Tony feje szét fog robbanni. A királynő, a pápa, a Rotschildok, a Kentucky Fried Chicken-es ezredes... szerencsevadászok, bárénekesek. Te meg olyan vagy, mint egy civil ruhás nyomozó, amikor divatmajomnak öltözik. Nyílt bocsánatkérés a földönkívüliekhez: Isten rég lelépett innen, a lázadók egyik táborában van. Azt hiszem, ebben a mozgáshoz túlságosan lusta embereknek idealizált világban legalább ezren akarják kitörni az öreged nyakát; a nászútján eltűnt, kezdett betojni.

Rekordvízállás, gyűjtés; hagyományos féltékenység, egészség-koktél.

Egy munkáspárti sem szedi ki a makacs foltot. Védi a szennyeződéseket a felületek tapadása ellen, mostantól a mobil is elég, vezetékes telefon-előfizetés percenként öt forintért. Azonnal fogat kell mosnom.

Ő Ákos, szomszédjával ellentétben már csak a gépek tartják életben. Holnap este egy szívbemarkoló történet, és szerda este, amikor a tettek is hazudnak. Tudom, hogy itt valami tévedés történt, én cappuccinot rendeltem.
Megköszönöm az Úrnak, hogy szépsége teljében vette el őt, amikor a legnagyobb csúcson volt, egy hüllő, aki valóságos tisztító esőt zúdított Hollywood-ra.

Valaha is énekelte neked, hogy "Only You"?

El tudom mesélni azt, hogy '44 és '45 között le voltunk maradva. Ma megtartani a gyerekeket nehéz, akkor nem volt annyi lux, mint most. A gép mögé döglik a fényképész, nagy fekete lepel kéri, állítsuk oda a családot, és elkattintja a képet... először nem akarta megcsinálni. Mindig azt mondta, hogy az ördög van a képbe, gépbe. Aztán végül is rávettem. De a kép sose készült el.

Remélem, hogy mi holnap mindannyian, akárhol legyünk.


*a poszt szigorúan a tévében - a fenti időpontban - elhangzottak alapján született random csatornaváltogatás következtében. Ugyan önkényes összerendezéssel, de semmi hozzáköltéssel.

Estém

Rájöttem

Kiváltság az, ha valakinek társa van. Hiszen ha el is viseli, mitől olyan természetes, hogy van egy másik személy, akire az ember ráerőltetheti magát?

Begurítani a Holdat

Volt szerencsém járni a tegnap bemutatott - szerencsétlen módon a szemétégető közvetlen szomszédságába telepített - rákospalotai filmstúdióban. Elég bazinagy, 8 épület, abból három ilyen giga. A legnagyobb 4400 négyzetméter, az egész meg valami negyvenezer.
Az amcsi stúdió - amelyikről a hodály a nevét is kapta, miközben kb. csak a felszerelést dobták a közösbe - elnökét teljesen váratlanul Michael Moore-nak hívták, de persze azonnal lehetett sejteni, hogy nem azonos a dokufilmessel, ennek ellenére a helyszínen úgy tűnt, ez sokaknak nyitott kérdés maradt.. konkrétan őrá számítottak a legtöbben (- Michael Moore? Ki az? - Tudod, az a bézbólsapkás, dagadt... kóla, puska, sültkrumpli! - Ja, tudom ki az, ő lesz?), nem véletlen, hogy ilyen sokan jöttek. Na most érdekes, hogy őt várták felbukkanni, ehhez képest megjelent ez a fazon (balszélen). És hát ugye ezek főleg sajtósok voltak.

Na mindegy, a stúdióséta egy ütős élménye volt, amikor elkezdtem a csordaszellemtől eltérően egymagam kószálni a stúdió területén, és beleakadtam a legnagyobb monstrumba; egy ilyen jurassic park-szerű óriás tolóajtó volt a bejárata, ami résnyire nyitva volt. Beosontam, de annyira hatalmas volt, hogy a kis beszűrődő fényt már rögtön valahol a bejáratnál elnyelte a tér. Besétáltam középre, ácsorogtam egy kicsit, egészen gyermeki élmény volt, mire előkaptam a gépet és mondom ezt meg kell örökítenem, így, ezzel a sötéttel. Erre benéz egy nő, azt kérdezi, nem működik?, mondom: micsoda?, erre megnyom egy piros gombot a falon, és a gigant vaskapu meglódult, hogy kinyíljon. Na akkor nyomtam (későn) le a gépet (2. kép), és a vakut is rajtafelejtettem. Úgyhogy hiába a kép, igazából nem ezt láttam.
És ahányan voltak, betódultak ebbe a szupermasszív, hangszigetelt, behatolásbiztos, kívül-belül alakítható, tűzálló, talán még energiapajzzsal is védett erődítménybe.
A stúdióvezető - legalábbis a tolmácsa szerint - azt mondta a mennyezetre erősített rácsokról, hogy "olyan erősek, hogy a Holdat is rájuk lehetne akasztani".

Beszélték, hogy már forgatnak itt egy Monte Carlo című filmet, amiről kicsi utánanézés után kiderült, Nicole Kidman az egyik producere. És tényleg volt valami, a stúdióvezető egyszer csak ordított egyet, hogy "az magánterület", és a fotósok után sietett az egyik nagyobb épülethez, ahol jól láthatóan valami lakásdíszleteket farigcsáltak, hát igen, az magánterület.

Érdekel, határozottan érdekel a sorsa, bár annyit ködösítettek, hogy kétségeim vannak.

1 hét

...és egy 5-6, de testvérek között is legalább 4 év visszafojtott/türelmetlen, izgatottsággal teli, de még így hallatlanul sem hiábavaló várakozása teljesedik ki végre egy szinte bizonyosan izgalmas dupla-hanganyag formájában. Hát igen. Végre. Persze közben mindenféle okoskodók jöttek, akik szerint nem létezik, hogy Magyarország egyik legtehetségesebb, legígéretesebb, és legegyedibb zenekarának 6 évig tartson egy új lemez elkészítése. Hát öregem, gondoltam ilyenkor, persze, pont veled akartak kiba*zni. Veled, akinek még az sem kielégítő válasz, ha személyesen az egyik tag mondja el neked a saját szájával, hogy bizony legalább kétszer megjelenhetett volna az anyag, legutóbb éppen 3 éve, ha nem száll el az egész, ha nem lopják el az összes ketyerét.

Nos talán egy éve kezdtem el én is ilyen hülye lenni, és azt gondoltam, nem érdekel. Kijött egy lemezük, amiből úgy tűnik, egész jól megélnek 2004 óta, minek egy újabb? Fellépni az is jó, a szövegeket mindenki kívülről (és persze odabent is) fújja. Ha kijön, ha megjelenik, lesz, vagy majd ha akarják, ha majd összeáll. Addig is nem érdekel.
Aztán két hete, a semmiből... máris? Hogyhogy? Mi van? Egy kicsit nem figyelek oda... szóval várom, nagyon, eszeveszettül kíváncsi vagyok. Az még semmi, hogy a legelső ígéretekhez híven dupla album lesz, de a megjelenés napjára olyan bulit rittyentenek, ahol nem fellépéssel, hanem közös albumhallgatással ünnepelnek a nagy (de gyakrabban inkább kis-)érdeművel, és csak a belépőt kell kiperkálni, a lemezt kettőfélért szinte ingyen hozzádvágják. Na? Ezek szerint tényleg szeretnek benneteket? Megérte várni, vagy sem?!

Szóval jövő héten ilyenkor irány a Toldi, addig ez a kérdés a feladvány: van most ez a zen-buddhizmus, nem vágod, hogy kik írták?

És tényleg

...azért hajladozott összevissza-lefelé, meg alakult át lassan barátságtalan indává a szerencsétlen növény, mert kínjában majdnem megfulladt a tőle alig egy fél méterre merevedő (és karácsony másnapja óta ugyanabban a vázavízben amortizálódó) fenyőágtól. Merthogy minden jel szerint ennyire hatással volt rá. De úgy tűnik, észhez tért, mióta anyám tegnap kidobta az ágat, újra egészséges, gondozott, elégedett növény benyomását kelti, visszajött a tartása, ismét kizöldült, ahogy jó szobanövényhez illik. (Beszúrnám a portréját, de 1) nem tudom a növény valódi nevét, rákeresni sem tudok 2) objektív okok miatt most nem tudok fényképezni.)

Persze amikor ezen elméletemet úgy február környékén felvázoltam anyámnak, hogy dehát igenis a rosszullét ez esetben ösztönszerű védekezés, csak legyintett, nem, csak keresi a fényt. De hiszen ott épp úgy éri, mintha ideteszem.. a fény ugyanolyan magasról esik rá, ugyanannyira. Ma pedig újra felhoztam a témát, miután látható jelei lettek a fenyő hiányának, de anyám reakciója ugyanaz volt, váltig nem akarta észrevenni.

Hm. Ha ennyire tisztában voltam vele, mitől nyekkent meg így ez a növény, engem három hónapig vajon mi akadályozott meg abban, hogy változtassak rajta? Például ez a baj.

Anya

Tegnap már hazajött
takarított délelőtt
kidobta a fenyőt
a függönyt szerelte
leesett a létráról
a fejét beverte

Nem-köszöntő

Nem köszöntő,
nem köszönt ő,
nem-köszöntő...

Késlekedéssel ugyan, mert hát... végül is nem akartam. De mindig is ott voltak, e mellett képtelenség elmenni. Végigkísértek, akárhol jártam, akárhová jutottam, de ha nem, akkor is magam mellé képzeltem őket, mintha a törődésükre, támogatásukra lett volna szükségem akár utólag, akár a tudtuk nélkül is. Ez persze mentális és spirituális komplikációktól sem kímélt, hisz az ember könnyen azt hiszi, csak a legvégső nincstovább-helyzetben kiált majd a támaszért, de addig - míg nem berreg a vészcsengő, míg az úton a táblák szakadékot nem jeleznek, míg a szív vért pumpál az agyba, míg a térdek össze nem koccannak - elég a tudat, hogy valahol ott, vagy valahol belül ott a menedék, ahová bújhat, ott a kéz, amibe kapaszkodhat; tán a belső támasz segít a legtöbbet. Úgy már végig lehet menni.
És ha később eltűnt is, a tekintet perifériáján - furcsa mód - újra és újra felbukkant az az egy név, ami egy nagyszülő, egy volt osztálytárs, egy évfolyamtárs, egy későbbi ismeretlen ismerős, vagy akár egy segítő munkatárs személyében várta, hogy megérkezzem oda, ahová talán nem lehetett volna, ha ők nem figyelnek.

Ha ez csak valamiféle szentimentális sziruppal átitatott gyermeteg, túlvízionált képzelgés, egy sóhajtást akkor is elengedek most értük. Megérdemlik. (Kieg.: természetesen köszönettel együtt.)

Meg lett írva...

Az lett megírva, csak nem jut eszembe, hova írtam fel, talán majd előkerül.

Befelé

Arctalanul suhanok át az álmos szürkeségben. Elkent fényreklámok, unottan totyogó-verdeső galambok, visító-csörömpölő villamosmozaikok, esőbűzös-szürreális monstrumok és buszaikról komótosan lemászó BKV-sofőrök között. Ez a Lehel. És köpködnek, mert nincs jobb dolguk. Fel sem nézek, utamon a február nyúlós érdektelensége kísér. Nem kell felfognom a benyomásokat; tudom, mi történik. És mielőtt pillantásuk rögzíthetne, már régen amott járok; ez az én utam.
És odalent? Odalent a szokásos. Mindenféle kellemetlen csoportok posztolnak az aluljáró sötét zegzugaiban, késő délután óta gyülekeznek itt, mióta megjöttek a kéregetésből. Vadásszák a szerencséjüket, hátha leesik valami, amire minden esélyük megvan. Egy-két ezret összelejmolnak, vesznek valami agyzsibbasztó löttyöt, aztán odaállnak a wc elé piálni, hogy a wc-snek szórt apró melengető közelében lehessenek. Közben ketten a lépcső aljában a Flasztert nyomják, egyikük annyira józan, hogy homlokával tartja az aluljárót, két másik homeless meg a vietnami bolt előtt kuporog egy koszos paplan alatt, bagóznak, fél szemmel a metró előtt nyüzsgő gyülevész hadat lesik. Néhány Gucci-ba öltözött hangoskodó suttyó, semmirekellő ugatol, ge*i, ugatol? pakojjáki! stílusú seggfej, előbb persze jól behízelegnek, pedig épp az imént szedhették be a sápot amazoktól, meg a telefonoknál hőbörgő tagoktól, de igazából ők is csak délután merészkednek elő, mert a) akkor vannak többen, b) épp váltás van az őrsön. Hozzájuk folyton érkezik meg távozik tőlük valaki, de most jópörögnek, jóelvannak, ugyetesvérem, ugyekomám, rögtön a metrólejárat előtt téblábolnak, hogy aki feljön, rögtön beléjük akadjon. Cigi, cigi, cigi, cigi - mint valami meghibbant madáretető, ezt ismételgetik, pí, pí, pí, közben járnak fel-alá idegesen, folyton ez megy, kurkásszák a szatyraikat, de valószínűleg öt percen belül bármit tudnak szerezni.
Mire kikeveredem ebből a maszlagból, lepörög bennem a fél Ventilátor-blues, de tudom, nem erre vágyom, ma nem erre kalibráltak, nekem most tiszta levegő kell. Budapest egy óriási gödör, ahová ledobálták ami szükségtelen, kiszívták, ami életteli, és betemették egy jókora kupac szarkazmussal, hogy önmaga hisztérikus paródiájaként most azon kattogjon: ez most tényleg magától történik, vagy valaki kitalálta, és még akárhogy alakulhat?
Ugyan már. Minden az alján sűrűsödik, hát persze, hogy magától történik. Csak a sápítozó barmok hiszik, hogy még lehet akárhogy, bárhogy. Sehogy nem lehet, és közben csak így lehet. Miket beszélek, nézz oda... inkább felröppenek a tizedikre, és a fénycsíkok hátán csúszom le a Nyugatiba. Csak észre ne vegyetek.
Hirtelen valaki a lábamhoz kap, a nadrágom szárát kaparássza, és életért könyörög; Csáki Pityu bá, látom megverte az Isten, mind a két kezével, s ez biz fájhat nagyon. Mindegy, mi lesz, gondolom magamban, tökmindegy, csak Pityu bá ne, csak a magam szemete ne legyek, csak zacskónak ne nézzetek, csak a gödör aljára ne, csak odáig ne szorítsatok. És mindez mit ér? Mint rémálomból ébredni egy koszos priccsen rácsokkal kivert ablakok alatt. Nincs különbség. De talán most még nem késő.
Fogalmam sincs, hogy rázzam le. Ha nem is veszek tudomást, érzem. Végül aztán egyszerűen csak ellépek. Felszívódom. Mintha egy rémálom táskába tuszkolható és elhagyható lenne, hogyne, de legalább addig működik.
Szívszorító nyöszörgés, és a körömvájta hús hersenése hallik. Sietősebbre veszem a lépteimet, zihálok. És a lépcsők is egyre lejjebb tekerednek.
Nincs bennem lélek már.

Valaki hamarosan mentőt hív.

Szolgálati...

...közlemény.

Tudom, első ránézésre megint hanyagoltam a blogot mostanság, főleg a munka meg a fáradtság okán (előbbiből szerencsére akad, utóbbi inkább permanens). De tán egyszerűbb, ha csak annyit említek: a karácsonykor beszerzett fenyőág, noha kicsit szikkadtabb, görnyedtebb, sápadtabb, de még mindig ott virít a vázában... szóval arra nem voltam képes, hogy kidobjam. (Asszem miatta változik lassan mutánssá a mellette élő növény, már nem tud hova hajladozni szegény.) Hát így vagyok.

De azért teljesen ne higgyük el, annyira nem hanyagoltam; hisz csomó frissítés volt, sikerült végre a csonkán maradt bejegyzések egy részét befejezni, kitenni. Khkhhmmm, egy részét. Az megint más, hogy ezt főleg az év első két hetében hajtottam végre (október 4, november 3, december 18, 20, 25, 31, január 1). De meg kell mondanom, a hangulatom is pont erre volt megfelelő/ennyire volt elegendő. (Aztán ez majd - a hamarosan aktiválni szándékozott - január 25-ből kiderül, sokat romlott.) Tanulságos: ha lanyhul a lendület, négyszer annyi idő sem elég semmire (január 3, február 6). Pedig mondom, akad még itt aktiválni való.. amire watch out, sort kerítek, s mint mindig, szeretném is mihamarább.

Nyilván azért jó volna, ha a mindennapi apróságokból-semmiségekből is visszaköszönne valami, akár 2-3 sorban is, de az mindig olyan kevés. Mondjuk amit muszáj említenem, tegnap sikerült moziban néznem (még amúgy nem adják) a Shutter Island-et (Viharsziget, új Scorsese-DiCaprio), és hát odáig meg visszáig voltam.. pedig volna miért belekötni, de akkor is, hangulat, feszültség, alakítások, DiCaprio, nagyvászon; élmény volt. Nna, rögtön egy esemény.

Szóval van itt élet, csak amolyan fűalatt. Ha valami korábbit kiteszek, majd ezt a bejegyzést update-elem. Mondjuk úgy, hogy update 1, update 2... és ennyi, mindegykinek jó éjt.

Jóska bácsi

Először láttam ma Jóska bácsit azóta, hogy elment Ilonka néni. És ha nem is hallottam volna a történtekről, ha csak úgy egyszerűen összefutok vele a lépcsőházban, hogy fenn sem akadok azon, hogy milyen rég is láttam, akkor is első gondolatom lett volna: valami történt ezzel az emberrel.
Mamámtól értem haza, még délelőtt volt. Tizenegy körül. A második lépcsőfordulón is túl voltam a lépcsőházban, fel sem tekintve lépteimből szedtem a fokokat, amikor elértem a harmadik fordulóhoz, s éppen amint ráléptem, ott helyben meg kellett állnom, s fölnéznem a tetejére; a legfelső fokon ugyanis ott állt mereven a bácsi, eltűnve egy koszos, zöld színű nagykabátban, de abból egyenesen rám pislogva, tekintettelenül, s mégis az egykori ismerős vonásaival, kósza lélek, én vagyok az, ismerj fel. Hirtelen beleragadtam, mintegy belefagytam ebbe a nézésbe. A szikár arcot borosta és tétova ijedtség színezte sötétre, halvány szomorúság, a magáramaradás száraz döbbenete.
És a valami, ami örökre kizárta ebből a világból, most nagyokat röhög valahol a fejünk felett, s az utolsó köröket verdesi szárnyaival, míg szájában a megtépázott lélekkel el nem hagyja ezt a vészterhes, magába roskadt univerzumot.

És ami azt illeti, talán először láttam huszonéves forma fiát? unokáját? is, hátulról karolt bele a koszos nagykabátból éppen csak térdtől kilátszó apjába/nagyapjába, s onnan támogatva várta, hogy az öreg mackónadrágba koptatott vékonyka lábai végre megemelkedjenek, s viseltes papucsában didergő sárga mezitlábai megtegyék az első lépést. Nagyjából ekkor tudtam kituszkolni magamból egy köszönést, amit a bácsi fogadott, s egy szervuszt is elrebegett. Egy őszinte szervuszt.
Illő volna részvétet nyilvánítanom, gondoltam, de több hang aztán nem jött ki, nem is találtam odavalónak. Ehelyett megvártam, míg egy-két lépcsőfokot biztosan letipegnek, aztán lassan, bizonytalanul, már-már erőtlenül előkapartam a kulcsomat, hogy kinyissam a folyosói rácsot.

Csak a postaládákhoz mentek, nyugtáztam a benyomást. Ez lehet a napi séta. A napi séta.

Mi más

Még mindig nagyon szép. És egy remek összeállítást találtam/készített valaki a dalhoz. Még jobb lenne, ha a képeket nem küldték volna meg ennyire PS-sel, eleget mondtak volna anélkül is, de azért ennek ellenére működik. A lényeg a zene.



Hihetetlen, mennyire feldob és elmerít egyszerre. Csak úgy mereng az ember és csodálkozik.
Ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

Nemsokára születésnapja van.

...és a slusszpoén

Jártam ma a P_____t-központban (khm, inkább nem írom le), s valóban, átvettem az elismervényt: nem szerepelek a hitelinfó-rendszerben. És bár nem írtam, de sejtettem, mennyire sejtettem, hogy valami melléklet is lesz hozzá. Hát igen, mégpedig az, hogy nem indítok jogvitát az esettel kapcsolatban, nem fordulok bírósághoz. (És hogy harmadik személlyel nem közlök semmilyen tényt, adatot... úh. a cég nevét ezért sem közlöm már.)

De áhá, ezek szerint nagyon is volt mibe belekötnöm, még én perelhettem volna.

Amikor már azt hittem...

Nagy coming out jön: tartozom a P_____t-nek. Egészen pontosan tavaly február óta. Ezzel nincs is semmi baj - "fiatal voltam és kellett a pénz" -, nyilván a visszafizetéssel már annál inkább. De mondok egy meglepő dolgot, kisebb-nagyobb kiesésekkel még a részleteket is törlesztettem, s hogy ezek a kiesések komolyabb retorzióval nem jártak (a cég részéről, merthogy igen szigorúan veszik a szerződésben rögzített heti fizetést, büntit számolnak fel), abban nagy szerepe volt az én P_____t-ügynökömnek. Ő az, akinek az ember hetente adja a sápot. Tavaly decemberben közölte, nem dolgozik tovább náluk, de egyeztet mindent, és hamarosan jelentkezik az új "beszedőm", hogy "fizethessek". Na és azóta sem jelentkezett. Azt amúgy nem árulom el, mennyit vettem fel, de annyit igen, hogy nagyjából a kétszeresét kell (lényegében valóban) visszaadni. És itt nem, nem, csak azért sem jön a kötelező uzsora-fújolás. Jelenleg pont a felénél járok; kitalálható, mennyi az annyi.

Szóval hétfő este arra értem haza, hogy két P_____t-értesítő kandikál a postaládában; nem örültem. Tavaly már a BAR-listára is fölnyomtak (ugye a törvény szerint 90 nap nemfizetés után, csak éppenséggel két héttel előtte fizettem, szóval nem volt meg a 3 hónap, csak ez mégis elkerülte a figyelmüket), nem tudtam, mi jöhet még. Hát csak annyi: hat hete nem fizettem, és ha 8 napon belül nem teszem meg, behajtják a tartozást. Itt már egyenesen kiakadtam. Hiszen pont egybevág minden: hat hete még volt providentes, aki jöjjön a pénzért, ám amióta nincs, nem dolgozik ott, senki nem jött helyette, így fizetni sem tudtam. Nyilván ez is az ügyfél hibája. Nem szokásom így intézni hivatalos ügyeket, sőt egyáltalán nem, de akkor jött egy hirtelenfelindulás, aminek eredménye, hát ez a levél lett; változtatás nélkül, nevem kihúzásával közlöm:



Elküldtem, lenyugodtam. És másnap jött is a gyönyörű válasz:



Azért itt mosolyogtam egyet. Amikor már azt hittem, kicsit azért túllőttem a célon, és tán ennyire mégsem kellett volna nekik esni, simán elfogadták, amit írtam. Egyenesen megköszönték. Ugyan azóta sem hívtak fel, de már az is döbbenetes, hogy valóban létezik és él egy ember valahol, aki tényleg elolvassa ezeket. "Ügyfélkapu", na igen.


UPDATE:
ma, két nappal később (január 14-én) felhívtak a központból. Nem hittem el; a levelet szóban is megköszönték. Én meg azt, hogy végre felhívtak. Hosszú, közel húszperces beszélgetésünket a diszpécserrel hát mondanom sem kell, érvek és ellenérvek visszafogott, de határozott, világos és intelligens, példaértékű és konszenzuskereső ütköztetése jellemezte. A nő hosszan próbált belekötni a levél ilyen-olyan zegzugaiba (a kifakadásokra nem), ilyen-olyan bizonyítékaik (írás és hangfelvétel) vannak, hogy egyébként ekkor és ekkor is voltak elmaradásaim, ezért a nyomatékosítás, de hát mondom az utóbbi egy hónap a lényege annak, amit írtam, éppen most beszélek Önnel, miért nem egy hónappal ezelőtt. És hogy ez valóban formalevél.

Végül közölték: törölnek a hitelhátralékosok listájáról, és mikor tudok befáradni, hogy az erről szóló igazolást átvegyem. Nyilván holnap megyek érte. Mondhatnám, hogy szuper meg minden, de nem teszem. Ennél rosszabb is lehetett volna.

CCS-búcsú

Nem szoktam ilyenekről beszámolni, de a Cotton Club Singers tegnap esti búcsúja - "Záróakkordja" - nagyon ott volt. Szabályos, komoly élmény. Az ember szinte sajnálja, hogy az elmúlt 15 évük legalább elmúlt 7 évében nem vett részt egy koncertjükön sem, hogy ilyen magával ragadó, átütő, kellemes és felemelő produkciót lásson. Nyilván hangzásilag a Sportaréna jó választás volt, bár a nézőtér olyan messze volt a színpadtól, hogy ilyen picikre össze lehetett nyomni az énekeseket. Mintha mondjuk a Gödörből bámul az ember a Bajcsy sarkára. Na jó az messze van. És nem is volt baj, hogy a Dézsa nem volt ott. Jól beoltották, most ezzel a dallal haknizik valahol az országban.

És hát minden fantasztikus szám lement; amik persze főleg Sinatra-k. Fly me to the moon, New York, New York, Somethin' Stupid, Love & Marriage, Make 'em laugh, Bad, bad Leroy Brown, My Way, és hát a kedvencem, az It was a very good year. Nagyjából a koncert huszadik percében, akkor szippantott be az egész. Tökéletes összhangban nyomták, és akkor mind a 9-en. És hát Szűcs Gabriella külön bravúrja, a Where do I begin, öröm volt megtapsolni, komolyan. A Super Trooper és a Mamma Mia meg kegyetlen akapellában. A három magyar meg mind Hofi volt.

Sajnos az estről nincs felvétel a ___tube-on, korábbiak vannak, ám sajnos egyik sincs köztük, amelyiket szeretném, hangulatában pedig nagyjából ez a lenti ad vissza valamit a koncert némely hangulatából. (A Gálvölgyi sajnos ott van, érte én kérek elnézést.)



A közönségnek meg egy nagy mákosrétest a szájába. Az volt a szerencse, hogy a 3 órás koncertet egy húsz perces szünettel tartották, mert azalatt nagyjából összekapták magukat, különben több mint egy óra ilyen bamba aligtapsikolással ment, a László Boldizsár vicceire nem reagáltak, ami elég kínos volt, háromezren voltak. Itt-ott egy zsenge kuncogás a teltházban. Meg amikor azt kérte az énekes, hogy énekeljenek vele (ilyen u-ú szintű dolgokat), mint akik nincsenek ott; jaj, biztos nem nekünk mondja, mingyá' abbahagyja. A szám végén meg erőből tapsoltak. Gratulálok. Viszont a vége egy megérdemelt háromszor visszatapsolás volt. Talán örültek neki. A Négy gengszter.

No mindegy, így telt. Szuper volt.

Nem megy

Ahol elkezdődött az év, ott meg is állt. Vagy el sem kezdődött, hanem az előző folytatódott - számomra legalábbis egészen biztos -, változás ugyanis nyomokban sincs benne.

Január 3-a van, a hosszú hétvége a végéhez közelít, vissza kellene mászni a valóságba (szó szerint), vissza a térbe, az időbe, vissza a jövőmbe, mindabba, amik nem ebben a szobában vannak, mégis közöm van hozzájuk, amikhez nekem közöm kell, hogy legyen. De valamiért nem nagyon akarok tudomást venni róluk.
Nem, mert posvány van. Szellemi legalj, mentális dagonya, langyvízű jóezígy. Vagyis ahelyett, hogy vadul csépelném ezt a sz*rt, mert már megint itt kattog a fülembe a határidő, idióta szájtokon szörfölök, ezerszer látott posztokon kuncogok és betegesen lesem a kommenteket mindenütt, még gyakrabban ledöglöm a tévé elé (még számomra is felfoghatatlan, hogy lehetek ennyire felelőtlen), megy a kapcsolgatás, az órát nézve kb. 10 percenként állapítom meg, hogy dehogy van még késő, sőt milyen sok idő van még, a munkát voltaképpen bármikor elkezdhetem.

Igen, mert délután 1-2 óra felé, de még 4 óra körül is lazán elmondható, hogy előttem az egész nap, ráérek még dolgozni, ha egyébként is pikk-pakk befejezem. De tényleg. Ám 7-8, fél 9 tájban már elég kínos ilyesmit állítani.

Addigra már amúgy is lelassulok. Aztán ha visszatérek, csak hajlongok a gép felett, összeszorított fogakkal, mint egy megzakkant sámán átkokat morzsolok, néha komolyan megfeszülök, de egy fia épkézláb gondolat nem jut eszembe. Görcsös hisztéritisz kerülget, fekete alapon fekete betűk mindenütt, pedig mondom, muszáj, határidő, késés, kínos, vérciki (mint ez a kifejezés), muszáj, muszáj, muszáj.

De hiába. Utálom, utálom nagyon hazahozni a munkát, ha nem napi anyagról van szó, és akárhányszor még a melóhelyen megfogadom, hogy inkább estig maradok, csak hogy befejezzem és nehogy hazavigyem az írást otthoni szívásra, végül ott sem bírom, elegem lesz. Persze felállok és hazamegyek, ahol... meg inkább pihenek.

Na és ez van. A határidő holnap délelőtt. Kétszáz sor 4-5 óra alatt... egyszerűen nem megy, totális szellemi csőd.

Vagy csak az idővel bánok rosszul, de az egészen biztos. Legszívesebben szétverném a klaviatúrát, vagy a monitort, vagy a gépet, vagy valamit.