Menta

Már amikor kiléptünk az ajtón, a lift előtt megcsapott a rettenetes bűz.
- Micsoda húgyszag van! - szakadt ki belőlem anélkül, hogy elgondolkodtam volna, kimondjam-e.
Először próbáltak meggyőződni róla, hogy igaz-e, mert még egyikük orrát sem szúrta meg. Erre sokat végül nem kellett várni, de előbb nevetségesen végigmértük magunkat, mintha bármelyikünk felől jöhetne, aztán szaglásztunk bután a levegőbe, és kiderült - rájöttek, rájöttem -, hogy tényleg.
De nem tudtuk meg, honnan, vagy miért, és egészen frissnek tűnt.
- Talán a liftaknából jön - toporogtunk a liftben. Ott már nem éreztük. Talán a Pista volt - gondoltam. Úgy fél órája láttam bejönni.

Később pedig ahogy a villamoshoz menet szétszaggatott a hideg, nagyon siettem. Nem volt kedvem a fagyban átcsorogni, el kellett csípnem a villamost.
Szerencsém volt, elcsíptem. Éppen. Felszálltam, de annyira tömve volt, hogy egészen be kellett furakodjak oda, ahol hely volt. A kocsi középső ajtajánál. Nagy üres tér. És tömény húgyszag, bezuhantam a tömény húgyszagba.
A kettes ülésen egy hajléktalan ült. Leszegett fejjel. Melegítőben, zokniban. A mínuszokban.
Ahol hely volt, megálltam hát.
Mentát szopogattam.

Ott a csillagharcos!

Egymondat #10

Szavamra, te nem beszéled a nyelvet, hanem megrágod és kiköpöd.

Kell nekem egy macska.

Nem blaszfémia mondatja velem, de

amire igazán szükség lenne magyar tezsvéreim: az az álszentségtörés.

A Mikrokozmosz meg

mennyire kemény!

Egymondat #9

Az ember, aki mindig csak lehetett volna.

Párbaj

Itt aztán nem használhatsz chi-t, nem repülhetsz, és energianyalábokat sem lövöldözhetsz.
Itt az ördögnél sokkal borzasztóbb dolgokkal találkozhatsz.
Ha szerencséd van, ezután még visszatérhetsz az életbe.
Mint ahogy én is, ahogy nekem is sikerült.
A tény, hogy én még itt vagyok, azt jelenti, hogy senki nem tudott legyőzni.
Én 34 millió 954 ezer 872-szer játszottam már ezt.

Így is vállalod?

Jó.

Akkor kezdhetjük is.

Naná - mondtam.
...és még ugyanazzal a lendülettel, ahogy ezt rávágtam, anélkül, hogy akár csak pislogni hagytam volna, vagy megvártam volna, hogy legalább egy meglepett nyökögés elhagyja a torkát, hirtelen támadt bénult riadtságát kihasználva hatalmasat ordítottam, karomat hátrahúztam, majd tenyeremet kifeszítve, és teljes erőmmel összpontosítva előre toltam, mit toltam, szinte kilőttem, és még mindig ordítottam, amikor a tenyerem még ugyanabban a bénult ijedtségben egyszerre elérte a tükröt, a tükröt, mely annyi bosszúságot és keserű félelmet okozott az évek során, de a csapásra, az egyértelmű és védhetetlen csapásra először még szinte alig hallható rianással és lassan, halványan megrepedt, majd néhány hajszálrepedését mindössze a másodperc ezredrészéig láthatóvá téve hirtelen elhallgatott, aztán visszavonhatatlanul és elkerülhetetlenül, fülsiketítő visítással nagy hasábokban széthullott - több száz darabja megadóan, óriási csörömpöléssel vetődött a lábaimhoz.


A hangom kieresztettem, már nem ordítottam, hanem csak lihegtem. Kiegyenesedtem.
Én győztem.
Ezek a szemek már nem tarthatnak fogva.

Én nézem - kamingáut*

- Tehát számunkra csak egyetlen megoldás létezik, ha elpusztítunk minden embert!
- Ez legföljebb 3 napba telik.

*Mert a legjobb mese. Dragon Ball Z.

"Én vagyok az ember minden kibaszott tükör mögött"

Miért, ki vagy te?



Saiid.

Hazám hazám, 2012

...erre a néni fogta magát, a földre kuporodott, és inkább halálra fagyott.

Peter

Üzenem neki, hogy tetszett a Jake meg a dagi-ban.
Ja nem is, az William Conrad volt!
Üzenem, hogy tetszik a Jake meg a dagi.

3

Szóval az van, hogy így észrevétlenül megint születésnapot élhetett meg a blog valamikor a múlt hónapban, mégpedig a harmadikat, és ennek alkalmából elmondom, hogy épp az egyik alltime-fav albumom, a Tudósok TisztAtisztje (1997) pörög, hogy Eminem ma lett 40 éves, és 67 évesen meghalt Komár László. Na persze utóbbiakból is csak az egyik fontos.
Itt most számvetés nincs, vagyis nem kötelező, ki mondta, hogy kéne?, csak mert születésnap van?, amúgy se van, na, be lehet fogni.
Tehát köszöntésként be is linkelném az albumról a Fedezék című epikus borzadályt, ezt a kiváló pszichés abúzust, amit szigorúan egy minden fényforrást nélkülöző, lezárt-befüggönyözött szobában, vagy az erősebb hatás kedvéért egy sötét, levegőtlen kis lukban szabad csak hallgatni, csakhogy a legnépszerűbb videómegosztón nincs fent, és sehol máshol (ergo jó nekem), így nem kerül ide.

De választottam egy másik dalt, ami valahogy újra előkúszott a kisagyból a napokban.
Gyönyörű.

Egy álom mindennap összetörik

- Nekem már alig maradt - nézett fel hirtelen felismerésében a keramikus.

Döntetlen

Már vagy negyed órája bambult a lány az androidos részleg láthatóan unott egyformaságú lovebotok amúgy is jócskán megkopasztott, tehát zsenge választékú sorai között, mert sehogy sem tudta eldönteni, miért nem tudja egyiket sem választani, azzal önmagában nem különösebben elégedett meg, hogy van ilyen, és az övé lehet egy.
- És olyan nincs, amelyik Jason Mrazra hasonlít? - kérdezte a kis huszonéves fruska valami fura, citromette fintorral, hát nem tudom, olvasható az arcáról, mind ugyanolyan.
- Nincs - felelte az eladó a tipródó leánynak, akinek persze minden joga megvolt ehhez, már hogy minimum egy Mrazt ácsingózzon, ha már úgy hallotta, hogy van olyan, de ezek a robotok nemhogy őrá, még John Mayerre sem hasonlítottak, aki aztán a heteroférfiak körében is elismerő csettintéseket gyűjthetett, de ebből a nyomoronc készletből egyet választani, legalább zenéljen, vagy valami.
- Egyik sem nyerte el a tetszését? - tűnt fel az eladónak.
- Ha jól megnézem, ez ugyanaz ötször.
- Hogy lenne ugyanaz? - bambult az eladó. Emez barna, borostás, amaz sima bőrű, kefehajú. Ez a mackó-modellünk, látja, ő a legszőrösebb, hozzá szemüveget is tudunk adni - csurgott végig az izzadtság az orrnyergén. Az alacsony nyalka hódítónk, napi virágcsokorvevő-szenzorral és Borisz 3000, a brutális vadállat. Nem lát különbséget?
- Az a lényeg, hogy egyik sem hasonlít Jason Mrazra sajnos. Akárhogy nézem, vagyis nem látok különbséget.
- De ez a barna, ő a legegyszerűbb.
- Nem suta kicsit?
- Azt teszi, amit akar - és ezt az eladót holnap előléptetik.
- Igaz, szemmel láthatóan nem túl bonyolult. Nem tudom.
- Tegyen egy próbát! Kapcsolja be őket, beszélgessen velük... - vagy mégsem.
- Nem vagyok kíváncsi arra, amit mondanak.
- Pedig türelmes, kitartó modellek.
- Az mindegy.
- Akkor sajnálom - és tényleg sajnálta.
- Hát ha biztosan nincs a Mraz-modellből...
- Nincs, de talán egészen véletlenül lehet, hogy lesz - lepte meg saját magát is az eladó. - Nézzen be úgy ööö... egy fél év múlva.
- Fél év?! Kinek kell fél év múlva egy Mraz-bábu? Lesz nálam egy svájci vonatjegy.
- Akkor nézzen be hamarabb - próbálkozott.
- Jó... - hümmögött a lány.
- Nagyon jó, nagyon jó. Na de addig is, nem gondolná át mégis, mert mégiscsak hónapokról lehet szó, hogy elviszi magával ezt a barnát...?
- Á - fintorgott - nem. Igazából nem is szeretem a bábokat.
És kiment.

(2012. május valamikor)

Megint szünet

Mit köszöngetsz, úgysem beszélgetünk.
Ezt végül nem mondom, de nagyon gyanakvóan nézek rá. Csupa fekete, feszes gúnya rajta, nagy hajcsomó mögül éles villanás,  ez nem, nem nagyon bizalomgerjesztő, de egyenesen veszélyes. Közelebb lépek és várom, mikor hátrál.
Nem hátrál.
Hanem mondja tovább. Ez elképesztő. Valahogy éppen mindig valamilyen telefonhívásból esik be közénk, amit ugyan mindannyian végighallgattunk, de aztán rendszerint, mint most is, meghallgathatjuk újból, kicsit más tálalásban, amolyan szubjektív fanyarsággal, hogy mi nem tetszett meg miért nem, mit nem mondott végül végtelen türelmében, de az egész összességében mégis csak teljesen ugyanaz, úgyhogy már kevéssé lelkesedünk. Valahogy mindig hasonló szituációk alakulnak ki körülötte, és még nem döntöttem el, hogy ez inkább elragadó végtelenül, vagy végtelenül kínos. De fogadnunk kell, a levegő is visszafojtja emberzetét.
A nevemet olyan szépen mondja. Odafigyelve. Olyan megható kötelességgel. De nem lehet haragudni rá, mert mindig úgy intézi, hogy végül ne lehessen. Kifújja a füstöt, és elnyomja a csonkot.
- Akkor most kiszedték a varratokat? - kérdezem. Azt feleli, igen. De rettenetesen sokat nyávogott, mondja.
Szegény gyerek.
Amikor én tudtam meg később anyámtól, hogy annak idején nyávogtam, mint kis pisis, olyan patáliát csaptam, hogy szó szerint hisztéria volt. És nem is vagyok nő. Szóval akiből annyit hallani, aki éppen folyamatosan közölni próbálja, közvetíteni, hogy mit szeretne, mi baja van, akiből annyit hallani, hogy kellemetlen hangokat ad ki, az nem számíthat túl sok figyelemre. Pláne, hogy a saját anyja hallja ezt. Azaz, vagy abbahagyja a nyávogást - mint én -, vagy a pofonra vár. Hosszútávon az előbbi a kevéssé kifizetődő, pszichológiailag, csak megemlítem.
Tehát, hogy végül is ez nem rokonszenves, de legalábbis nem egy elvárható reakció szerintem, azt nem mutattam, de próbáltam hevesebben bólogatni, hogy valódinak tűnjön a figyelem, egyúttal sürgető reakciónak is szántam. Hogy már nem vagyok ott, de úgy illemből hallgatom.
- De mégis, miért mondod ezt? - itt meg valami olyat mondtam, szerintem hirtelen, mert nagyon éppen nem figyeltem oda, hogy gondolkodom vagy beszélek is, hogy ezt kérdezte, vagyis nem tudtam az általa várt gyorsasággal "megnyugtatni".
- Így gondolom - persze rávágtam. Hogyne tettem volna, ha visszakérdez, biztos alá tudom támasztani. Bólogatott is, de közben meredten nézett. Nem értette. Nem akarta érteni.
Pedig én nem értettem.
Gyakrabban kéne ezt válaszolnia másnak is, és megnéznie, mi történik. Önmagát látná.

Baj

Azért baj ez, mert azt érzem - hogy nem érzek mást.

Semmi pánik

Minek az a nagy sietség! A halál úgyis elibém jön.

Coming out

És most elmondom, hogy *a szerző e helyütt nagyot sóhajtott, majd legyintett*. Á - mondtam végül.

Könyvjelző

Épp ott tartok, hogy
tipegnek az idővel
kis szarkalábak.

Lomtalanítás

A fél életemet lehordtam most a ház elé. Még a felét kéne kivinni annak, ami maradt, és - igen - a maradék negyeddel pont jól lennék. Csak nem vitt rá a lélek. Talán illemből. De majd jövőre.

Mert hiába voltam mindez én... az emlékeimmel egyedül vagyok. És akkor még nézegessem is őket?

Lőrinc

Most az van, hogy már elfogadták Pelevint Oroszországban. Nagyon ciki volt, hogy nemzetközileg befutott író, ontja magából az elképesztő műveket és lenézik. Ez nyilván nem mehetett tovább, hát kellett valami ürügy rá... na és ez lett a T.

47...

Mindketten

Mindketten úszkálunk
a Dolgunk-tengerben.

.

There's one thing that I can't do for you

NAGYON ügyesen összerakott kis klip ez a Kinks zenéjére (ami ugye az 5ös évad 10. epizódjának végén vág oda egy hatalmasat, ezzel a leave you like a piece of shit-jelenettel), nem is csak mert a sorozat legemlékezetesebb jeleneteiből rakta össze az Akárki, hanem olyan remek ritmusban és érzékkel, és láthatóan a teljes saga-t felölelőn, hogy tényleg le a kalappal előtte. Nem az átlag fan-made cucc.



Énnótám.

Az elnök lemondott

És mi egyszer csak... párhuzamos dimenzióba keveredtünk!

City, zen, kén

- Hogy mi baj lehet abból, ha az ember önmegtartóztató?
- Na, mi?
- Fogadalmat tettünk, az Úr szemében így tiszták vagyunk... de ez nem véd meg a döntésektől.
- És te mit szólsz ehhez? - kapta ki az utolsó hangot a fogai közül egy sikító V8-as, mondjuk BMW, de egyúttal a tekintetét is elszipkázta, mert nem nagyon figyelt rám.
- Emlékszel - kezdtem merengeni -, mikor azon a dunai kiránduláson, talán '82-ben, te, meg azt hiszem a Vili, igen, meg a Büdös megfogtatok és kilógattatok a hajó végén? És ott rángattatok?
- Előtte polentával is megdobáltunk - nyihogott.
- Halálfélelmem volt. És rájöttem, egész addig csak voltam, de azóta nem felejtek el lenni.
- És ez nem bűn az Úr szemében?
- Mi a bűn a te szemedben? - sutyorogtam Hannibal Lecteresen. Kár volt, mert galambok erdejébe keveredtünk, és a váratlan pánik, amit keltettünk, rontotta a drámai hatást.
- Nagyon menő, mik a fokozatok?
- Fokozatok ott, ahová elhelyezed őket.
- Bocsánat urak... - csúszott a képbe valami ijesztő és koszos junkie vagy zombi, de úgysem volt nálunk semmi, elhessegettük.
- A távolság, ami számít. Ez a lényeg. A köztük lévő távolság, azt kell tudni.
- Igen, de miből tudod? Mert ha nem tudod, hogy lehetnél mértékletes?
- Tudod, hogy hányat kell lépni a lépcső tetejéig, hogy ne botolj meg?
- Szerintem hagyd ezt abba. Mondd meg egyszerűen... hogy pontosan annyit, se többet, se kevesebbet!
Szemem se rebbent.
- Igen, de a távolság olykor rövidebb is lehet köztük, és ha olykor nem lősz túl a célon, nem látsz tovább, vagy éppen semeddig se látsz. Így az önmegtartóztatás nem használ. Egész egyszerűen nem hasznos.
- Azért a hatodik tizest a kólára talán te is megbánnád később...
- De addigra már ezt tudnom is kell... Kontraproduktív vagy.
- Kontra, és pro vagyok.
- Ott a cukor. Ha nem fedeztük volna fel, ha az agyunk nem kattant volna rá, és ismerte volna fel azt, hogy serkentő hatása átütő hatással van az intelligenciánkra, tán sosem jövünk le a fáról.
- Mi lett belőle... és a cukorról nem jöttünk le azóta sem - pattintotta fel magas cukortartalmú üdítőjét kesernyésen, mire a biztonsági sávot kérjük elhagyni.
- Mindenesetre a legjobb, ha betartod a távokat, és amíg azokat nem tudod kijelölni, követed a már meglévő, elsőként eléd kerülő fokozatokat.
- Fúj, mi ez a bűz?
- Kén.

Hammertime.

Gondoltam egy ideje, hogy kiteszem a szerintem legjobban sikerült fan-made Drive-posztereket. Hát itt vannak. Nem újdonság, csak hogy legyen itt. Egyfelől vannak olyan jók, hogy érdemes legyen egybegyűjteni őket, másfelől kiváló szemléltetése annak, hogy a Drive hatása hogy hatott a kreativitásra. Más, feleennyire sem hatásos, lenyűgöző, ütős, cool, letaglózó, átütő, drámai, különleges, megható, kegyetlen stb. és persze lenyűgöző filmekhez nem készülnek ilyen jól ráérzett darabok.

T.

És akkor egy pillanatra fel kellett nézzek a sörömből, mert amint a beszélgetés sekélyesebb vigyorát elkezdte letörölni, azzal a lassú, de figyelemkeltő, és még mindig szerény hangsúllyal, már tudtam, ami végül elhangzik T.-től, őszinte és váratlan lesz.
- De mindez engem nem érdekel. Mondtam a többieknek is. Nem furcsa, ahogy te viselkedsz. Sokkal inkább mintha... tudnál valamit, amit más nem. Amit mi nem. Nem tudom, hogy mi az, vagy jól látom-e, de így érzem.
Szimplán a Szimplában ücsörögtünk, hajnali 3 felé járt, és ahogy így ezt elém öntötte, narancssárga kabátos, sapkás huhogók - hogy itt rend legyen - elkezdtek áttessékelni minket az előtérbe, hess, hess, ahol már nem lehet dohányozni. De T. folytatta, szart rá magasról.
- És amikor beszélgetek is veled... Nem tudom.
- Mintha magaddal beszélgetnél?
- Igen.
És hogy ez hogyan lehet?
Néhány percig hallgattunk, és miközben már két narancskabátos nyamvadék lődörgött körülöttünk, teleböfögve egy eddig elmulasztott, de némi figyelemmel még nem megkésett barátság ingatag alapjait, T. minderre válaszul elmesélte. Hogy néhány hete kifeküdt a gödöllői HÉV elé. Kora hajnalban.
Hosszú perceket feküdt ott, de végül a barátnőjére gondolt, mert nem tudta volna megakadályozni, hogy ne jusson eszébe, és ezt pedig ő nem élte volna túl, azután mit sem sejtő anyjára, és egyre öregesebb apjára, aki mindig is egészen másként gondolkodott bizonyos kérdésekről.
És nem tette meg, mert nem tehette meg.

Azóta ezen jár az agyam.

Ellis megőrült

Amerikai psycho 2? Vagy a Contramal és a kokain, vagy csak simán a klasszik Rivotril és vodka-kombó ütött be neki ma hajnalban, de lehet, hogy egyszerűen megőrült kicsit Bret Easton Ellis, amikor Los Angeles-i hotelszobájából helyi idő szerint 1 órakor elkezdte gyakorlatilag szétspammelni a Twitter-oldalát (meg az enyémet meg másokét) új ötleteivel nem is egy, hanem rögtön két könyvhöz... Nem venném készpénznek, hiszen egy brainstorm még nem jelent semmit, és ahogy ő maga írja, még bevárja a hétvégét, tud-e tovább pörögni a témán - ha igen, hétfőn már hívja is az ügynökét! -, de a jelek szerint ezek a széljegyzetek egy új Patrick Bateman-sztorit, és egy Vonzás szabályai-folytatást rajzolnak ki, amiben Pat öccse, Sean csőmeleg lesz. Na eddigre csak kiböktem a lényeget. És közben valami 14 oldalnál (nyilván twittelés közben még papírra is nyomta) állt meg röpke négy óra alatt. Beteges, de annyit azért nem kell görgetni.

Ilyenekről nem nagyon emlékezem meg blogon, de Ellis váratlan ötletrohama annyira durva, brutál, izgalmas, cool és persze értékes, hogy - ha netán törölné is az oldaláról ezt a... 48 twitet - abszolút helye van. Nem is emelnék ki semmit közülük, zseniális az egész (alulról felfelé olvasva).

Can't believe this happened. Am I really going to start doing this? PB says yes...

UPDATE: Na jó, mivel folyton eltűnik innen a twitjeiből lementett (printsrceenekből türelmesen összerakott :P) kép (Blogspot képtelen rendes méretben bent hagyni a 3ezerszer akárhányas képet, ezért amúgy is Twitpicről raktam át ide, de még ez sem működik), kénytelen vagyok simán belinkelni.
Úh. Ellis 4 órás Tweet-maratonja (vagy Tweetaton? hahaha) itt.

Ideje

- Akik életük alkonyán majd azt gondolják, az élet igazságtalanul bánt el velük, és cserben hagyta őket, szinte semmit nem tettek azért, hogy ezt másképp lássák. Hogy érezzék és elhiggyék: megérte. Hogy mosolyogjanak végre. Hogy ne kelljen keseregniük a régmúlt megaláztatásai miatt. Hogy elfelejtsék, elengedjék végre a szorongást, és ehhez nem is kell a jövőbe tekinteni, elég a jelenben létezni - szipogta utolsó leheletével Yoda egy párhuzamos univerzumban, majd a még parázsló pipáját a kezéből kiejtve elhallgatott, és hátrabicsakló fejével bedöntötte a kartondobozokból köréhajtogatott, mocskos brooklyni esővel gyakran áztatott otthonkát - így nevezték ott a sikátorban -, és az rögtön összedőlt. Aztán az eső újra eleredt.
- Hm. Legalább nem kell külön koporsó - motyogták szomorúan társai. Amúgy is olyan kicsi.
Nem volt szükség, hogy a Mester befejezze a gondolatsort, nem kellett már hallaniuk; hallották ezerszer. Tudták ők jól, mire akart a Mester utalni, ismerték tanításait: kiadták már nagyon sokszor, nagyon sok kötetben, rengeteg példányszámban, könyvesboltokban árulták, és nagyon nagy sikere volt. Szép summát is kóstált, amit a kiadó árpolitikája is igazolt, hiszen végül az összes példány elfogyott minden ikszedik újra-kiadásból, fényképmelléklet, gumiszalagos Yoda-álarc, egy zacskó elmetrükk, már minden csomagban árulták mindennel, a rajongók egymást ölték a dedikálások végtelen soraiban.
A rumosüveget körbeadva már nem volt olyan hideg. Yoda valaha az Univerzum egyik legnagyobb egyénisége, galaxisbiztonsági szakértője, ünnepelt sztárja volt, legalább olyan lenyűgöző hatással volt az emberekre, mint Chaplin, és addig ugrándoztak körülötte, míg el nem kezdte viccesen felcserélni a szavakat, ahogy az a róla készült filmben is volt, addig nem hagyták nyugodni, míg nem krákogta el sejtelmesen, hogy "you... will... be". De olyan apró részletek érdemi feldolgozásával már nem vacakoltak, mint hogy a Mester egyszerűen a kérdésre, hogy melyik volt a kedvenc jelenete, miért válaszolt tizennégy botütéssel. Ettől egyébként azt hitték, már ők is az Erő birtokosai, nem akadtak fenn rajta. De a Mester ilyet nem közölt. (Erő: A fizikában az erő olyan hatás, ami egy tömeggel rendelkező testet gyorsulásra késztet. Szinonimák: energia, erőnlét, hatalom, intenzitás. Ez van veled. ) Ettől a gatyák még nem száradtak gyorsabban - kellett később rádöbbenniük -, valami nem működött, úgyhogy még visszamentek néhány kokiért, azt gondolva, az előzőnek elmúlt a hatása.
Ilyen társadalom nem érdemel vaskos gondolatokat, empatikus útmutatást. És az igazság az, hogy a legtöbb ilyen, az útkeresőt valóban segítő tanácsa bele sem került megannyi könyvsorozatba fűzött tanítása közé. Yoda: The Lost Tapes. A kiadónak kockázatos volt, Yodának meg megalázó, úgyhogy inkább elment látnoknak Brooklynba. És ott már elmesélhette ezt is:

"Ha belépnek, megtudják, milyen lett volna, ha egy másik utat követnek. Igenis, van egy másik ember a tükörben, a személyiség inverz alteregója, egy tőlünk teljesen különböző ember: mindannak az ellentét hordozza, ami bennünk természetes, belőlünk pedig mindaz hiányzik, amivel nap nap után ő szembesít minket. Ez a kép velünk szemben testesíti meg mindazt, ami bennünk szép lehetne, de nem merjük betörni. Végre rá kell jönni: nem a tükör egyik és másik oldaláról van szó. Hanem ugyanarról a feléről, ahol minden akaratunk és ellenkezésünk ellenére végül nem egyedül létezünk. Ezt a kettősséget kell felismerni és elfogadni, azután azt, hogy mindezen hogyan kell nevetni. Ennek jött el az ideje."

Utóirat

(Sz. M. emlékének)

A világhírű Szent Korona szanatórium ideg és elme osztályán - vizes poharát szobája hófehér falához és füléhez igazítva - "telefonálna" az egyik ápolt. Készüléke nem működik.
- Tegyük le, Miklós bácsi? - érdeklődik az ügyeletes nővér.
- A kancsó mellé - néz fel a kérdezett. Ott a helye, ha nincs vonal.

Egymondat #8

Nem lehet azt tudni, ki tudja azt, az emberek általában.

Egyszerű válasz

A Mennyország az, amikor éppen nincs Pokol: fordítva nem igaz.

Legenda

Al Capone halálának 65. évfordulójára

Az 1932-es A sebhelyes arcú című filmet két jelentős darab előzte meg, amelyek Al Caponéról szóltak: A kis Cézár (1930) és a Közellenség (1931). A sebhelyes arcú keltette a legnagyobb hatást a Caponétól való félelem miatt. Capone erős hasonlóságot látott a filmben magával, és elküldte két bérgyilkosát, hogy derítsék ki az igazságot.

A forgatókönyvet Ben Hecht chicagói újságíró írta Howard Hughes stúdiója számára. Egy éjjel kopogtattak Los Angeles-i hotelszobájának ajtaján, két sötét alak állt az ajtóban a forgatókönyv másolatával. "Te vagy az a fickó, aki ezt írta?" – kérdezték. Az író beismerte, hogy ő az. "Ez az anyag Al Caponéról szól?" – folytatták a faggatást. "Uramisten, dehogy! Nem is láttam Alt" – magyarázta Ben, majd felsorolta a gengszterek nevét, akiket még riporter korából ismert. Capone bérgyilkosai megnyugodtak. "Akkor OK. Meg fogjuk mondani Alnek, hogy ez az anyag, amit írtál, más fickóról szól.", majd az ajtóból visszafordulva még megkérdezték: "Ha ez az anyag nem Al Caponéról szól, miért A sebhelyes arcú a címe? Mindenki rá fog gondolni." Ben találékony válasza ez volt: "Nos, pont ezért ez a címe, mivel Al egyike korunk leghíresebb és leglenyűgözőbb embereinek. Ha A sebhelyes arcú a film címe, mindenki meg akarja majd nézni, arra számítva, hogy Alről szól. Az üzletnek ezt a részét rendezői ügyességnek hívjuk." Ezt a választ azonnal elfogadták. "Meg fogjuk mondani Alnek. Ki a faszom ez a Howard Hughes?" Ben megnyugtatta őket: "Neki semmi köze a dologhoz, pusztán ennek a kurafinak van meg a pénze hozzá". "Oké. A pokolba vele"' – válaszoltak a fiúk, és megbékélve távoztak.

(via Wikipedia)

Charlie a házban

Egymondat #7

...hogy egy láthatósági mellényben, a szoba közepén tétlenül ácsorogjon.

3 perc

- ...és emlékszel, amikor mindezért egy árva petákot se kaptam? - hajolt előre a függöny szorításából. - Egy árva fityinget! Ezen kívül semmi sem változott - csendesült el leszegett fejjel. - Bőven lett volna véleményem - vetette előre hirtelen vöröslő arcát egészen villámló tekintettel. - De megtartottam magamnak! - meredt előre a sötétben.
- És erre büszke lehetsz. Te voltál szinte az egyetlen.
- Sokszor toporzékolni tudnék a tehetetlenségtől... pedig nem éri meg! De én nem így képzeltem el, nem is ezt akartam. A többieknek volt igazuk, valahova állni kell.
- Ne kezdd el, mint valami gagyi Serpico. Meredj a kapura, nehogy eltűnjenek.
- Szarok rá, szerinted az mit számít, nem tehetnek be máshogy? Elég, ha másik fegyvert raknak vissza, vagy figyelmeztetik a fickót, ki tudja, köpnek-e a kapitánynak is.
- Eh, neki ez kis tétel. Nem kell, hogy tudjon róla. És azt hiszem, nem is akar.
- Mire célzol?
- Hát nem tudod?
- Micsodát? Mit kellene tudnom?
- Nem. Neki ez már a finálé, Tom, az érdekei már nem találkoznak a Sintérével.
- Hogy mondhatod ezt? Ez majdnem személyes ügy! Az öccse nőjéről van szó.
- Nem eszik olyan forrón, hidd el. Rá kellett jönnie. A széljárás most Tányiéknak kedvez. Nincs idő hezitálni. Vagy ott, vagy odabent. Esetleg egy nagy, fekete zsákban.
- Odabent? Hát így van...? Ennyire éles a helyzet.
- A legvége, mondom. A finálé. Ebben a felállásban ennyi volt. De ezt ő látta idejében, Tom. Tudta, hogy lépni kell.
- És érintetlen marad. Aljas rohadék - rázta a fejét Tom.
- Miatta ne aggaszd magad.
- Mi lesz velünk? Mi lesz velem?
- Mi lesz velünk? Én léptem... méghozzá időben - egyenesedett fel lassan. - És te...
- És én...?
- Hé! Mondtam, hogy figyelj! - csattant hirtelen. - Végeztek!
- Jönnek. Ezt...
- És te nem!
- ...hogy érted...
- Egyedül neked volt muszáj maradnod. Nem igaz? Ügyesen titkoltad, de mindenről te tudtál elsőként. Hát ennek vége.
- Mike, ez nem igaz! Hányszor idegeskedtem a balhék miatt? Hányszor pofáztam miatta?
- Régimódi vagy. Ágyő! - blamm, blamm, blamm! Blamm, blamm!
Sűrű koppanások, az ajtó nyikorog.
- Remek időzítés, fiúk. Tűnjünk.
- Ezt fogjuk tenni... de mi sietünk! Üdvözöl a nagyember!
Wretetetetetetetetetetetetetete! Wretetete! Wretetetetetetetetet!
Lábdobogás,
csapódás,
berregés,
csikorgás.

2011, heló

Boldoguljat.

 

Drive.
Rendezte:
Nicolas Winding Refn
Szereplők:
Ryan Gosling as the Driver
Carey Mulligan as Irene
Bryan Cranston as Shannon
Albert Brooks as Bernie Rose
Christina Hendricks as Blanche
Ron Perlman as Nino
Oscar Isaac as Standard

Zene: Kavinsky.