Mi más

Még mindig nagyon szép. És egy remek összeállítást találtam/készített valaki a dalhoz. Még jobb lenne, ha a képeket nem küldték volna meg ennyire PS-sel, eleget mondtak volna anélkül is, de azért ennek ellenére működik. A lényeg a zene.



Hihetetlen, mennyire feldob és elmerít egyszerre. Csak úgy mereng az ember és csodálkozik.
Ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng, csak csönd, mely égig ér.

Nemsokára születésnapja van.

...és a slusszpoén

Jártam ma a P_____t-központban (khm, inkább nem írom le), s valóban, átvettem az elismervényt: nem szerepelek a hitelinfó-rendszerben. És bár nem írtam, de sejtettem, mennyire sejtettem, hogy valami melléklet is lesz hozzá. Hát igen, mégpedig az, hogy nem indítok jogvitát az esettel kapcsolatban, nem fordulok bírósághoz. (És hogy harmadik személlyel nem közlök semmilyen tényt, adatot... úh. a cég nevét ezért sem közlöm már.)

De áhá, ezek szerint nagyon is volt mibe belekötnöm, még én perelhettem volna.

Amikor már azt hittem...

Nagy coming out jön: tartozom a P_____t-nek. Egészen pontosan tavaly február óta. Ezzel nincs is semmi baj - "fiatal voltam és kellett a pénz" -, nyilván a visszafizetéssel már annál inkább. De mondok egy meglepő dolgot, kisebb-nagyobb kiesésekkel még a részleteket is törlesztettem, s hogy ezek a kiesések komolyabb retorzióval nem jártak (a cég részéről, merthogy igen szigorúan veszik a szerződésben rögzített heti fizetést, büntit számolnak fel), abban nagy szerepe volt az én P_____t-ügynökömnek. Ő az, akinek az ember hetente adja a sápot. Tavaly decemberben közölte, nem dolgozik tovább náluk, de egyeztet mindent, és hamarosan jelentkezik az új "beszedőm", hogy "fizethessek". Na és azóta sem jelentkezett. Azt amúgy nem árulom el, mennyit vettem fel, de annyit igen, hogy nagyjából a kétszeresét kell (lényegében valóban) visszaadni. És itt nem, nem, csak azért sem jön a kötelező uzsora-fújolás. Jelenleg pont a felénél járok; kitalálható, mennyi az annyi.

Szóval hétfő este arra értem haza, hogy két P_____t-értesítő kandikál a postaládában; nem örültem. Tavaly már a BAR-listára is fölnyomtak (ugye a törvény szerint 90 nap nemfizetés után, csak éppenséggel két héttel előtte fizettem, szóval nem volt meg a 3 hónap, csak ez mégis elkerülte a figyelmüket), nem tudtam, mi jöhet még. Hát csak annyi: hat hete nem fizettem, és ha 8 napon belül nem teszem meg, behajtják a tartozást. Itt már egyenesen kiakadtam. Hiszen pont egybevág minden: hat hete még volt providentes, aki jöjjön a pénzért, ám amióta nincs, nem dolgozik ott, senki nem jött helyette, így fizetni sem tudtam. Nyilván ez is az ügyfél hibája. Nem szokásom így intézni hivatalos ügyeket, sőt egyáltalán nem, de akkor jött egy hirtelenfelindulás, aminek eredménye, hát ez a levél lett; változtatás nélkül, nevem kihúzásával közlöm:



Elküldtem, lenyugodtam. És másnap jött is a gyönyörű válasz:



Azért itt mosolyogtam egyet. Amikor már azt hittem, kicsit azért túllőttem a célon, és tán ennyire mégsem kellett volna nekik esni, simán elfogadták, amit írtam. Egyenesen megköszönték. Ugyan azóta sem hívtak fel, de már az is döbbenetes, hogy valóban létezik és él egy ember valahol, aki tényleg elolvassa ezeket. "Ügyfélkapu", na igen.


UPDATE:
ma, két nappal később (január 14-én) felhívtak a központból. Nem hittem el; a levelet szóban is megköszönték. Én meg azt, hogy végre felhívtak. Hosszú, közel húszperces beszélgetésünket a diszpécserrel hát mondanom sem kell, érvek és ellenérvek visszafogott, de határozott, világos és intelligens, példaértékű és konszenzuskereső ütköztetése jellemezte. A nő hosszan próbált belekötni a levél ilyen-olyan zegzugaiba (a kifakadásokra nem), ilyen-olyan bizonyítékaik (írás és hangfelvétel) vannak, hogy egyébként ekkor és ekkor is voltak elmaradásaim, ezért a nyomatékosítás, de hát mondom az utóbbi egy hónap a lényege annak, amit írtam, éppen most beszélek Önnel, miért nem egy hónappal ezelőtt. És hogy ez valóban formalevél.

Végül közölték: törölnek a hitelhátralékosok listájáról, és mikor tudok befáradni, hogy az erről szóló igazolást átvegyem. Nyilván holnap megyek érte. Mondhatnám, hogy szuper meg minden, de nem teszem. Ennél rosszabb is lehetett volna.

CCS-búcsú

Nem szoktam ilyenekről beszámolni, de a Cotton Club Singers tegnap esti búcsúja - "Záróakkordja" - nagyon ott volt. Szabályos, komoly élmény. Az ember szinte sajnálja, hogy az elmúlt 15 évük legalább elmúlt 7 évében nem vett részt egy koncertjükön sem, hogy ilyen magával ragadó, átütő, kellemes és felemelő produkciót lásson. Nyilván hangzásilag a Sportaréna jó választás volt, bár a nézőtér olyan messze volt a színpadtól, hogy ilyen picikre össze lehetett nyomni az énekeseket. Mintha mondjuk a Gödörből bámul az ember a Bajcsy sarkára. Na jó az messze van. És nem is volt baj, hogy a Dézsa nem volt ott. Jól beoltották, most ezzel a dallal haknizik valahol az országban.

És hát minden fantasztikus szám lement; amik persze főleg Sinatra-k. Fly me to the moon, New York, New York, Somethin' Stupid, Love & Marriage, Make 'em laugh, Bad, bad Leroy Brown, My Way, és hát a kedvencem, az It was a very good year. Nagyjából a koncert huszadik percében, akkor szippantott be az egész. Tökéletes összhangban nyomták, és akkor mind a 9-en. És hát Szűcs Gabriella külön bravúrja, a Where do I begin, öröm volt megtapsolni, komolyan. A Super Trooper és a Mamma Mia meg kegyetlen akapellában. A három magyar meg mind Hofi volt.

Sajnos az estről nincs felvétel a ___tube-on, korábbiak vannak, ám sajnos egyik sincs köztük, amelyiket szeretném, hangulatában pedig nagyjából ez a lenti ad vissza valamit a koncert némely hangulatából. (A Gálvölgyi sajnos ott van, érte én kérek elnézést.)



A közönségnek meg egy nagy mákosrétest a szájába. Az volt a szerencse, hogy a 3 órás koncertet egy húsz perces szünettel tartották, mert azalatt nagyjából összekapták magukat, különben több mint egy óra ilyen bamba aligtapsikolással ment, a László Boldizsár vicceire nem reagáltak, ami elég kínos volt, háromezren voltak. Itt-ott egy zsenge kuncogás a teltházban. Meg amikor azt kérte az énekes, hogy énekeljenek vele (ilyen u-ú szintű dolgokat), mint akik nincsenek ott; jaj, biztos nem nekünk mondja, mingyá' abbahagyja. A szám végén meg erőből tapsoltak. Gratulálok. Viszont a vége egy megérdemelt háromszor visszatapsolás volt. Talán örültek neki. A Négy gengszter.

No mindegy, így telt. Szuper volt.

Nem megy

Ahol elkezdődött az év, ott meg is állt. Vagy el sem kezdődött, hanem az előző folytatódott - számomra legalábbis egészen biztos -, változás ugyanis nyomokban sincs benne.

Január 3-a van, a hosszú hétvége a végéhez közelít, vissza kellene mászni a valóságba (szó szerint), vissza a térbe, az időbe, vissza a jövőmbe, mindabba, amik nem ebben a szobában vannak, mégis közöm van hozzájuk, amikhez nekem közöm kell, hogy legyen. De valamiért nem nagyon akarok tudomást venni róluk.
Nem, mert posvány van. Szellemi legalj, mentális dagonya, langyvízű jóezígy. Vagyis ahelyett, hogy vadul csépelném ezt a sz*rt, mert már megint itt kattog a fülembe a határidő, idióta szájtokon szörfölök, ezerszer látott posztokon kuncogok és betegesen lesem a kommenteket mindenütt, még gyakrabban ledöglöm a tévé elé (még számomra is felfoghatatlan, hogy lehetek ennyire felelőtlen), megy a kapcsolgatás, az órát nézve kb. 10 percenként állapítom meg, hogy dehogy van még késő, sőt milyen sok idő van még, a munkát voltaképpen bármikor elkezdhetem.

Igen, mert délután 1-2 óra felé, de még 4 óra körül is lazán elmondható, hogy előttem az egész nap, ráérek még dolgozni, ha egyébként is pikk-pakk befejezem. De tényleg. Ám 7-8, fél 9 tájban már elég kínos ilyesmit állítani.

Addigra már amúgy is lelassulok. Aztán ha visszatérek, csak hajlongok a gép felett, összeszorított fogakkal, mint egy megzakkant sámán átkokat morzsolok, néha komolyan megfeszülök, de egy fia épkézláb gondolat nem jut eszembe. Görcsös hisztéritisz kerülget, fekete alapon fekete betűk mindenütt, pedig mondom, muszáj, határidő, késés, kínos, vérciki (mint ez a kifejezés), muszáj, muszáj, muszáj.

De hiába. Utálom, utálom nagyon hazahozni a munkát, ha nem napi anyagról van szó, és akárhányszor még a melóhelyen megfogadom, hogy inkább estig maradok, csak hogy befejezzem és nehogy hazavigyem az írást otthoni szívásra, végül ott sem bírom, elegem lesz. Persze felállok és hazamegyek, ahol... meg inkább pihenek.

Na és ez van. A határidő holnap délelőtt. Kétszáz sor 4-5 óra alatt... egyszerűen nem megy, totális szellemi csőd.

Vagy csak az idővel bánok rosszul, de az egészen biztos. Legszívesebben szétverném a klaviatúrát, vagy a monitort, vagy a gépet, vagy valamit.