Leültem

A növény olyan sápadt, mint én voltam fény koromban.
Kérdőjelek nélkül csak úgy hanyagul, reszketeg csápokkal belelógva a horizontba, nem törődve semmivel, mígnem csöndes-bús lassú pengetéssel a Nap is lemaszatolja magát onnan, és ráveszi a csápok hallgatag tulajdonosát egy lemondó sóhajra.
Még nincs dél, de már nyüzsögnek a marketingesek az emeleten. Ki jön ilyenkor látogatóba, az értekezlet utáni, de még ebéd előtti csökevényes negyedórában? Hát az, akinek erről fogalma sincs. Valami fontos ember a fontoskodók között.

Fogom magam, fölállok, alibiből behúzódóm a köpenyem mögé, és miután öles lépteimmel a folyosó végére érek, elrugaszkodom, és arcomat takarva nekiugrom az ablaküvegnek: amint a nehéz üveg széthasad, és kizúdulok a szabadba, kifeszítem szárnyaimat és a beteljesült bosszú elégtételével bámulok magam alá, mind a kilenc emelet néma mélységébe. A tömény csöndet vastag suhogás hasítja; repülök.

*

Mindjárt dél, pillantottam a mobilomra, a felettesek néhány pillanat múlva, az értekezletről kiszabadulva célba veszik az ebédlőt, lényegében ez a nap fénypontja, de ha az ember a munkahelyén tölti a fél életét, már ez se nagyon hozza lázba. Minden egyes nap, a napnak ebben a szakában a konda összegyűlik a lift előtt, majd a lift adottságait semmibe vevő létszámban fogják és beszorítják magukat, és immár nyálas szardíniákként fárasztó semmiségeket cuppognak egymásnak az alagsori vályúig tartó úton. Míg a felvonó lefele kezd zuhanni, és az épület gyomra elnyeli őket arra az önfeledt bambaságban töltött röpke húsz percre, idefönt, jó messze tőlük, ahová csámcsogásuk már nem hallik, az emelet újra csendes pötyögésben szomorkodik.
Mindezek előtt, gondoltam, egy cigarettát megengedek magamnak. Jól látható helyen, mindenki által, egyértelmű üzenetként arról, hogy egész lényemmel itt vagyok, meg sem próbálok elbújni, csak az bujkál, akinek rejtegetni valója van. Azt akarom, hogy azt higgyék, nincs rejtegetni valóm.
Felállok a helyemről, kimegyek a folyosó végére a liftekhez.
Leülök. Várok.
Az asztalon sárgás karok rezzenek meg megadóan egy cserépben. Ujjammal az egyiket végigsimítom, felsóhajtok. Ismerős.

1

Hát szép lassan (síri csendben, szinte a küszöb alatt) ez is eljött, már hogy egy éves lett a blog. Nem mintha ez olyan óriási dolog lenne, de még én se nagyon hittem (vagy inkább nem hittem benne). Azt hittem, félúton elhagyom valahol, és egyáltalán nem fog érdekelni, de nem így lett, és most már csak eldöcög havi három poszttal... hö. Mert mi a mérleg? 38 poszt van kinn, 16 maradt csak piszkozatban, tehát az arány egész jó, bár inkább nem áltatom maga, ezek nagy részét talán örökre elnyeli a netkozmosz (és a blogger-szerkesztő) feneketlen sötét bugyra. Bár sok minden, ennél jóval több közölnivaló kikívánkozott, de talán éppen ezért végül nem írtam ezekről, annyi minden volt, hogy hagytam a fenébe. Nem is a mindennapok érdekesek, hanem ami a köztes állapotokban történik, valami hangulatrögzítés-féle. Metaforák, ha úgy tetszik. (Na ezt ki értette rajtam kívül.)

És most álljon itt köszöntésképpen a Blood Theme, Daniel Licht zenéje a Dexterhez, de nem csak mert tökéletesen visszaadja (akármikori) belső állapotomat, és mert Dexter amúgy is egyik kedvencem, hanem mert mostanság amúgy is felfokozott Dexter-hangulatban vagyok. (Jön az 5. évad amúgy is, jee.)



Boldog születésnapot, tükröm.