Leültem

A növény olyan sápadt, mint én voltam fény koromban.
Kérdőjelek nélkül csak úgy hanyagul, reszketeg csápokkal belelógva a horizontba, nem törődve semmivel, mígnem csöndes-bús lassú pengetéssel a Nap is lemaszatolja magát onnan, és ráveszi a csápok hallgatag tulajdonosát egy lemondó sóhajra.
Még nincs dél, de már nyüzsögnek a marketingesek az emeleten. Ki jön ilyenkor látogatóba, az értekezlet utáni, de még ebéd előtti csökevényes negyedórában? Hát az, akinek erről fogalma sincs. Valami fontos ember a fontoskodók között.

Fogom magam, fölállok, alibiből behúzódóm a köpenyem mögé, és miután öles lépteimmel a folyosó végére érek, elrugaszkodom, és arcomat takarva nekiugrom az ablaküvegnek: amint a nehéz üveg széthasad, és kizúdulok a szabadba, kifeszítem szárnyaimat és a beteljesült bosszú elégtételével bámulok magam alá, mind a kilenc emelet néma mélységébe. A tömény csöndet vastag suhogás hasítja; repülök.

*

Mindjárt dél, pillantottam a mobilomra, a felettesek néhány pillanat múlva, az értekezletről kiszabadulva célba veszik az ebédlőt, lényegében ez a nap fénypontja, de ha az ember a munkahelyén tölti a fél életét, már ez se nagyon hozza lázba. Minden egyes nap, a napnak ebben a szakában a konda összegyűlik a lift előtt, majd a lift adottságait semmibe vevő létszámban fogják és beszorítják magukat, és immár nyálas szardíniákként fárasztó semmiségeket cuppognak egymásnak az alagsori vályúig tartó úton. Míg a felvonó lefele kezd zuhanni, és az épület gyomra elnyeli őket arra az önfeledt bambaságban töltött röpke húsz percre, idefönt, jó messze tőlük, ahová csámcsogásuk már nem hallik, az emelet újra csendes pötyögésben szomorkodik.
Mindezek előtt, gondoltam, egy cigarettát megengedek magamnak. Jól látható helyen, mindenki által, egyértelmű üzenetként arról, hogy egész lényemmel itt vagyok, meg sem próbálok elbújni, csak az bujkál, akinek rejtegetni valója van. Azt akarom, hogy azt higgyék, nincs rejtegetni valóm.
Felállok a helyemről, kimegyek a folyosó végére a liftekhez.
Leülök. Várok.
Az asztalon sárgás karok rezzenek meg megadóan egy cserépben. Ujjammal az egyiket végigsimítom, felsóhajtok. Ismerős.