Doktor Rettenet begins

Gregory Peck végre szart egyet.
Szuperhumoros jelenet, annyit látni, hogy a lába kegyetlenül remeg a lecsúszott gatyában egy nyilvános wc fülkéjében, és mire összejön neki, talán valami gyilkos szarkazmus okán, vagy a műsorszerkesztő váratlan elalvása miatt váratlanul a Beach Boys valamelyik száma kezd őrült hangerővel kalimpálni, egy másik szobából hallgatva ez akár a Surfin' USA is lehet, érezhetően szörnyen hasonlít, de mégsem az. Valamelyik másik zseniális Beach Boys. Úgy 20 másodpercig tart az egész, kegyetlen röhej, majd lassú áttűnés, és mint a Repülő Cirkuszban, most valami egészen más, Fájdalom, szadizmus és dicsőség, ígéri az ajánló, és aztán klikk, mert ezt én inkább nem várom meg, de mire elkapcsolok, sokkal nagyobb meglepetés ér.
Az ajtóban, pontosabban a kitárt ablakban hirtelen Madárfejű Bob jelenik meg, valósággal bezuhan az óriási viharkabátjában.
- Na...? - utal arra teljes joggal, hogy indulni kéne.
- Csak előbb ki kéne józanodni - utalok arra, hogy még nem vagyok kész.
- Menj a picsába - utal arra, hogy mégis mit csináltam eddig.
De még mielőtt a jelenet a teljes kiszámíthatóság olcsó és unalmas darabjaira hullana, fogom magam, és furcsa mód engem is meglepő készséggel engedek, és lemászom a plafonról.
- Rettenet Doktor nem hagyja magát - sóhajtozza csalódott hangon.
- Kész szerencse, hogy téged azért hagyott. Meglépni... Elvan magában is - szúrom közbe.
- Azt nem mondanám, igazából nem hagyott...
Ebben a pillanatban, habár olykor mégis kissé kiszámítható a jelenet, de amúgy az elegáns dramaturgia minden jó szándékú jegyében Bob nyekergése váratlanul, de a jó időzítést tekintve meggyőző hirtelenséggel félbeszakad, amint egy irgalmatlan süvöltés kíséretében úgy rettentő százhússzal Rettenet Doktor rettenetesen besüvít a nyitott ablakon át, otrombán és figyelmetlenül elsodorva a növényeket, a polcokat, garnitúrát, a bárszekrényt, a kártyavárgyűjteményt, a gyufaparlamentet, Huan-Ti császár egyik megmentett agyagkatonáját, az üres dobozokat, a hangyafarmot, de ami a legrosszabb, mindkettőnket, így aztán hárman vertük le és zúztuk kegyetlenül össze a frissen beüzemelt és akkurátusan állítgatott méregdrága házimozit.

Rettenet Doktornak nem ez volt az első gonosz cselekedete.

Az első gonosz cselekedete az volt, hogy megszületett, és lerántotta a földre az alig fél órával fiatalabb ikertestvére lelógó takaróját, benne természetesen a testvérrel. Ez mindjárt két gonosz cselekedet. Az anyja sikítófrászt kapott és öklendezni kezdett, ami a következő tizennégy órában szinte megszakítás nélkül folytatódott, így Rettenet nem is kapott nevet, csak zokogott és hányt, hányt és zokogott, mármint az anyja, minden emberi hangot nélkülözve, de lényegtelen sorrendben végül is, mert lényegében teljesen egyszerre. Az egyetlen kisebb szünet egy csuklás miatt volt kénytelen beállni, rögtön azelőtt, hogy nem sokkal hajnali 2 után, fájdalomtól és nyugtatóktól félig részegen, egy kis vodkáért kiszökve a kórházból, majd a már alig lötyögő üveg birtokában, pocsolya részegen a kapun visszamászva a hálóingje beakadt, ő meg valami reménytelenül bizarr pózban fennakadt a hegyes kerítésen, aminek következtében csak hajlongani tudott, kiszabadulni nem, illetve a beálló csuklás miatt gyakorlatilag rángatózni. De ahogy leejtette az üveget, hirtelen elmúlt, abbamaradt az egész, nem kellett onnantól se csuklania, se hánynia, aminek annyira mégsem tudott örülni, mert így is nagyon szomorú volt ez az egész. Rettenet viszont - persze akkor még Rettenet Újszülött fokozatában -, miután az eseményt észlelő ügyeletes biztonsági őrök kiérkeztek, és magába roskadt anyját szolgálati feladatuk ellátása keretében lerángatták a rácsokról és becipelték, az ápolók segítségével pedig az ágyához kötözték, levizelte gyorsan egy meglepő, már korai próbálkozású vigyornak is beillő grimasszal, amitől eleve sokkos anyja elkezdte azt hinni, hogy fia ezentúl bármikor, bármilyen körülmények között az életére törhet; tulajdon szülőanyja ellen kelhet, gátlás nélkül, és valószínűleg élvezni is fogja... hát miféle szörnyeteget teremtett a világnak bajára? Amire ismét gurgulázó üvöltés, könnyes rimánkodás szakadt ki belőle, míg a morfium ki nem ütötte. Ekkor lehetett alig hallani a kórteremben, hogy elhaló hangon azt szuszogja: ez rettenet... rettenet... , amiből mindenki máris tudta, mindez Rettenet műve volt, ő a felelős, hogy ez a helyzet itt kirobbant, hogy még alig szült, de máris iszik ez a kismama, bár legalább van egy csodás mosolyú gyermeke.

Legalábbis így szól a legenda.

És hamarosan ők is megtudták, hogy igaza volt.

Még számtalan válogatott gonoszság, felfoghatatlan gaztett és emberiségellenes kísérlet fűződik a nevéhez, és az eszközök korlátlan skálája okán zsarolás, lopás, súlyos testi sértés, becsületsértés, személyes szabadság korlátozása, készpénz-helyettesítő eszközzel, lőfegyverrel illetve robbantószerrel, valamint haditechnikai eszközökkel visszaélés, emberölési kísérlet, emberölés, közokirat-hamisítás és jelentős értékű adócsalás is sorra került. De idő sincs mindegyiket felsorolni.

Végre a markunkban van! A lényeg.
Nem ereszthetjük!
A Dinamic Duo ismét a színen: a gyors helyzetfelismerés John McClane-jeiként szinte egyszerre kezdjük el a seggünket kaparászni, mert a padló végülis nem arra van, de arcunkról lefeszegetve egymás virgácsait máris akcióba lendülünk.
Hopp!
- Kelj fel, te rohadék! Ezt elszámoltad! - kezdem szaporán rugdosni azt a nyamvadt sisakját, mire Bob fültépő rikoltozás közepette csipkedni kezdi a csőrével az öreg testét, ami szemtelenül kitartóan tűrve a fájdalmat csak statikusan rángatózik, elkezdem én is rángatni, ordítozom neki.
- Hrrrrrúúúúúúú! Hrrrrrúúúúúúúúúúúúúúúúú! - ez éppen Bob.
- Na pattanj fel szépen! Papot már nem hívunk, ha nem haragszol! - keménykedek.
De valami nem stimmelt.
- Rettenet Doktor, nincs tovább! Érted-e ezt? Neked annyi - nem válaszol, de adok neki két gyomrost, és ágyékon térdelem, hogy levegőt se kapjon.
- Nem használod ki az alkalmat, látom - vetem oda. - Előttünk még bűnbánatot nyerhetsz. Bob vad pofozásba kezd óriási szárnyaival, tollai csak úgy repkednek, harci kukorékolás, én átveszem, kegyetlen püfölés, amennyi csak a pókerőből telik, aztán már együtt rugdossuk, főleg a bordákra megyünk, de még mindig semmi válasz.
- Nem vagy formában, apukám... Kelj fel szépen.
Kuss. Tök kuss.
- Hahó! Öregem.
- Hé... ennek tényleg annyi.
- Na nehogy... úgy látod? - teljesen elkerekedett szemekkel meredek Bob leleplező erejű megállapítására. - Annyi év után, annyi év reménytelenül végtelen hajszája után ennyi lenne, ennyi lenne a végső küzdelem, a nagy összecsapás? Ez elkeserítő - erre még négyet-ötöt lábbal próbaképpen a veséjébe lépek, biztos ami biztos alapon, de ezt a pofátlan ignoranciát tettetni már tényleg nem lehet.
- Ja, hát minden egybevág. Úgy is nézett ki, mint aki szét van lapulva, mint a szar.
- Kár - sóhajtok nagyot, miközben fejéről lerántott sisakját két kézmozdulattal lazán összenyomom, és szórakozott mosollyal, de magabiztosan a mellemet döngetem.
- Elmentem volna a végsőkig. Mert imádok küzdeni. Ahhoz képest, hogy nő vagyok, van energiám!

És akkor Önök átkapcsoltak.

Brussels 2

Voltam megint. Most kicsit rossz volt.

























































































































































































































































































































Nem úgy, mint a múltkor. Haha.

A rónin kegyelme I.

Megjött Katsuhito és a féktelen düh rángatózó vérebei vad csaholásba kezdtek. Tamahaganija zöldesen csillant fel a bosszúvágy fényében, ahogy a Hold egy pillanatra kiszabadította magát a habfüggönyökből és ráengedte pillantását. Nem volt tovább út, a hajsza véget ért. Hamarosan vendéged érkezik, morogta szomjas farkasvigyorral, aki nem más, mint maga az elkerülhetetlen sors. Az alkonyati levegőt a borzongás hidege kezdte hirtelen csipkedni, de Katsuhito nem fázott, voltaképp nem érzett semmit, egy izzó hústömeg volt, a testéből gomolygó meleg levegő csak úgy olvasztotta körülötte a sötétséget, akár egy süvítő gőzmozdony az éjszaka gyomrában. Elszántságánál csak türelmetlensége volt nagyobb, szandálját félrehajítva felpattant az első fára, és beleszimatolt a vérszagú homályba: infrára váltott látással csalogatta elő a hegy mélyén kapaszkodó alamuszi ösvényt. Aztán kilőtt, ágról-ágra tigrisként vetődve repült át vagy ötven gyilkos métert. Vagy ötven gyilkos métert. A fenyők rettentő sustorgása eközben mélységesen cinikus kánonként ismétlődött.

Kerek húsz holddal ezelőtt, amikor a sógunátusi kiborgok váratlanul lecsaptak rá, a maradék hitét is elvesztette. Ez röviddel azután történt, hogy otthonát felgyújtották, miután feleségét és pici lányukat gondosan megkötözve a pincében hagyták. Katsuhito későn érkezett: a háza lángokban, és családja keserves ordítása szűrődött ki, de nem juthatott be: a robotok már várták. Tízen, húszan, talán negyvenen is előkerülhettek, mire a rónin végzett az őrszemek lekaszabolásával. Próbálták lefogni - sikertelenül. Ekkora túlerővel szemben pedig még a Tokugawákkal szemben is győzedelmeskedő Katsuhito sem bírt. A sógun reszketve várta a nagy találkozást, de Katsuhito még aznap éjjel megszökött a palotájából. És húsz hold sem volt elég, hogy újra markában tudhassa - a rónin egyenként számolt le a kiborgokkal, a sógun megszégyenült és hatalmát vesztette, elmenekült, remeteként elbujdokolt a hegyekben. De soha nem adta fel, hogy revansot vegyen.
Katsuhito sem.

Katsuhito ott állt, szilárd eltökéltséggel a barlang bűzös pofájában, és várta az első jelet: ropogó kavics vagy libbenő selyem hangját, fém halk csilingelését... a lélegzet elakadását.
Katsuhito türelmes ember volt. Katsuhitonak csak egyszer lehetett meglepetést okozni.
(folyt. köv.)

Egymondat #6

Persze, hogy szokott... múltkor egy gyümölcslevesen elbőgte magát.

2

Ezzel a szkinnel tudom megünnepelni kedves blogom 2. születésnapját. Hurrá. Nem mondom, hogy 'új', mert ez egy baromi régi sablon, csomó blogon ezzel tolják, de mivel még mindig ez néz ki a legpöpecebbül a kínálatból, és mivel már untam a fehéret, váltottam. Úgy látszik, a korábbi valami nagyon gyökér szkin volt, mert ez már simán behozza rendes felbontásban a videókat, nem négyzetben.

This calls for a victory tune!



Valaki már felnyomhatná rendesen az egész jelenetet. A FOX persze leszedeti, ahelyett, hogy maga tenné föl, de hát épp ezért annyiszor is kell majd akkor visszatölteni.