Döntetlen

Már vagy negyed órája bambult a lány az androidos részleg láthatóan unott egyformaságú lovebotok amúgy is jócskán megkopasztott, tehát zsenge választékú sorai között, mert sehogy sem tudta eldönteni, miért nem tudja egyiket sem választani, azzal önmagában nem különösebben elégedett meg, hogy van ilyen, és az övé lehet egy.
- És olyan nincs, amelyik Jason Mrazra hasonlít? - kérdezte a kis huszonéves fruska valami fura, citromette fintorral, hát nem tudom, olvasható az arcáról, mind ugyanolyan.
- Nincs - felelte az eladó a tipródó leánynak, akinek persze minden joga megvolt ehhez, már hogy minimum egy Mrazt ácsingózzon, ha már úgy hallotta, hogy van olyan, de ezek a robotok nemhogy őrá, még John Mayerre sem hasonlítottak, aki aztán a heteroférfiak körében is elismerő csettintéseket gyűjthetett, de ebből a nyomoronc készletből egyet választani, legalább zenéljen, vagy valami.
- Egyik sem nyerte el a tetszését? - tűnt fel az eladónak.
- Ha jól megnézem, ez ugyanaz ötször.
- Hogy lenne ugyanaz? - bambult az eladó. Emez barna, borostás, amaz sima bőrű, kefehajú. Ez a mackó-modellünk, látja, ő a legszőrösebb, hozzá szemüveget is tudunk adni - csurgott végig az izzadtság az orrnyergén. Az alacsony nyalka hódítónk, napi virágcsokorvevő-szenzorral és Borisz 3000, a brutális vadállat. Nem lát különbséget?
- Az a lényeg, hogy egyik sem hasonlít Jason Mrazra sajnos. Akárhogy nézem, vagyis nem látok különbséget.
- De ez a barna, ő a legegyszerűbb.
- Nem suta kicsit?
- Azt teszi, amit akar - és ezt az eladót holnap előléptetik.
- Igaz, szemmel láthatóan nem túl bonyolult. Nem tudom.
- Tegyen egy próbát! Kapcsolja be őket, beszélgessen velük... - vagy mégsem.
- Nem vagyok kíváncsi arra, amit mondanak.
- Pedig türelmes, kitartó modellek.
- Az mindegy.
- Akkor sajnálom - és tényleg sajnálta.
- Hát ha biztosan nincs a Mraz-modellből...
- Nincs, de talán egészen véletlenül lehet, hogy lesz - lepte meg saját magát is az eladó. - Nézzen be úgy ööö... egy fél év múlva.
- Fél év?! Kinek kell fél év múlva egy Mraz-bábu? Lesz nálam egy svájci vonatjegy.
- Akkor nézzen be hamarabb - próbálkozott.
- Jó... - hümmögött a lány.
- Nagyon jó, nagyon jó. Na de addig is, nem gondolná át mégis, mert mégiscsak hónapokról lehet szó, hogy elviszi magával ezt a barnát...?
- Á - fintorgott - nem. Igazából nem is szeretem a bábokat.
És kiment.

(2012. május valamikor)

Megint szünet

Mit köszöngetsz, úgysem beszélgetünk.
Ezt végül nem mondom, de nagyon gyanakvóan nézek rá. Csupa fekete, feszes gúnya rajta, nagy hajcsomó mögül éles villanás,  ez nem, nem nagyon bizalomgerjesztő, de egyenesen veszélyes. Közelebb lépek és várom, mikor hátrál.
Nem hátrál.
Hanem mondja tovább. Ez elképesztő. Valahogy éppen mindig valamilyen telefonhívásból esik be közénk, amit ugyan mindannyian végighallgattunk, de aztán rendszerint, mint most is, meghallgathatjuk újból, kicsit más tálalásban, amolyan szubjektív fanyarsággal, hogy mi nem tetszett meg miért nem, mit nem mondott végül végtelen türelmében, de az egész összességében mégis csak teljesen ugyanaz, úgyhogy már kevéssé lelkesedünk. Valahogy mindig hasonló szituációk alakulnak ki körülötte, és még nem döntöttem el, hogy ez inkább elragadó végtelenül, vagy végtelenül kínos. De fogadnunk kell, a levegő is visszafojtja emberzetét.
A nevemet olyan szépen mondja. Odafigyelve. Olyan megható kötelességgel. De nem lehet haragudni rá, mert mindig úgy intézi, hogy végül ne lehessen. Kifújja a füstöt, és elnyomja a csonkot.
- Akkor most kiszedték a varratokat? - kérdezem. Azt feleli, igen. De rettenetesen sokat nyávogott, mondja.
Szegény gyerek.
Amikor én tudtam meg később anyámtól, hogy annak idején nyávogtam, mint kis pisis, olyan patáliát csaptam, hogy szó szerint hisztéria volt. És nem is vagyok nő. Szóval akiből annyit hallani, aki éppen folyamatosan közölni próbálja, közvetíteni, hogy mit szeretne, mi baja van, akiből annyit hallani, hogy kellemetlen hangokat ad ki, az nem számíthat túl sok figyelemre. Pláne, hogy a saját anyja hallja ezt. Azaz, vagy abbahagyja a nyávogást - mint én -, vagy a pofonra vár. Hosszútávon az előbbi a kevéssé kifizetődő, pszichológiailag, csak megemlítem.
Tehát, hogy végül is ez nem rokonszenves, de legalábbis nem egy elvárható reakció szerintem, azt nem mutattam, de próbáltam hevesebben bólogatni, hogy valódinak tűnjön a figyelem, egyúttal sürgető reakciónak is szántam. Hogy már nem vagyok ott, de úgy illemből hallgatom.
- De mégis, miért mondod ezt? - itt meg valami olyat mondtam, szerintem hirtelen, mert nagyon éppen nem figyeltem oda, hogy gondolkodom vagy beszélek is, hogy ezt kérdezte, vagyis nem tudtam az általa várt gyorsasággal "megnyugtatni".
- Így gondolom - persze rávágtam. Hogyne tettem volna, ha visszakérdez, biztos alá tudom támasztani. Bólogatott is, de közben meredten nézett. Nem értette. Nem akarta érteni.
Pedig én nem értettem.
Gyakrabban kéne ezt válaszolnia másnak is, és megnéznie, mi történik. Önmagát látná.