Félünk

Nem akartam lemaradni a mai csodás fényekről, ezért sétára indultam a géppel. Már majdnem kiléptem a kapun, amikor észrevettem ezt a levelet a "lakónyilvántartón".

Tisztelt lakók!

Vigyázzatok
B. úr fenyegetőzik hogy felakasztja magát, és felrobbantja lakását.
I. emelet 3. Mivel feleség meghalt.

T. Lakó! Félünk.

Elsőre megdöbbentem, aztán picit mosolyogtam rajta, de mégegyszer elolvastam, és a döbbenet győzött. Ilonka néni halála óta semmit nem hallottam Jóska bácsiról, nem láttam a házban, nem tudtam, hogy van, milyen állapotban, vagy miként élte meg ezt a szörnyűséget. Hát most megtudtam. Talán ez volt a legszókimondóbb üzenet, amit láttam a házban, mióta itt lakom. Korábban hasonlót sem.

Holnap Mindenszentek, aztán Halottak napja. Megértem hát az aggodalmat. Karácsony előtt még ilyenkor a legkönnyebb kikészülni.

This could be heaven, or this could be hell?

Pocsék hangulatom volt ma. Ha nem szerda lenne, azt mondanám, hogy a héten a legpocsékabb volt, de így meg ki tudja, mi van még hátra. Alig tíz perccel ébredés után próbáltam meg beadni anyáméknak, hogy azért adok ismét kevesebbet, mert közterületen szemeteltem, a rendőrség rajtakapott, és ki kellett csengetnem egy húszrongyos bírságot, ha nem akartam, hogy jöjjön a végrehajtás. Ez részben igaz is volt azzal a különbséggel, hogy ez még a nyáron történt, és ezt az összeget azóta sem fizettem be. Úgy tűnt, nem fogadják rosszul, nekem mégis görcsbe állt a gyomrom. Megígértem anyunak, hogy még a héten jelentkezem, aztán eljöttem.

Azért kicsit megkönnyebbültem. Azzal nyugtattam magam, hogy majd találok valami megoldást, nincs még közel a félév vége, ráér a tandíj később is, a törlesztés, no meg a büntetés befizetése, egészen 30-áig, ugyanis november 1-jétől valóban a végrehajtók jönnek, onnantól övék az ügy, jönnek és lefoglalnak majd valamit, bár nem is tudom mit, azt a valamit, amit találnak ekkora értékben, de nyilván ha többet ér, és megtetszik nekik, abból nem jön visszajáró. Szóval nyugtattam magam, az már eszembe sem jutott, hogy nem tudok majd elutazni a következő konzultációra, erre már nem is gondoltam, egyszerűen csak elmerültem a reggelben, tetszett a hazaút. Ekkor még a More Than a Feeling-et tekertem csutkára a Boston-tól, csak úgy, mert jól esett, jobban, mint egy második kávé, amit ilyenkor, anyuéktól hazajövet még munka előtt szokásosan elfogyasztok. Még mamámhoz ugrottam be, akinél kínomban bugyuta viccek mesélésébe kezdtem a halálról, mintha oldódtam volna, már nekem volt kényelmetlen. De szerencsére elnézte, még valamennyit nevetett is. Aztán ahogy ilyenkor szokásos, Speedy Gonzales-be kapcsoltam, hogy újra átszeljem a várost.

Na és ilyenkor jön az első biztos törés. Menetrendszerűen. Éppen, amikor közlekedem. Valahol hallottam nemrég, talán egy beszélgetés során ejtette el valaki, amikor megpróbált beazonosítani egy illetőt (nem én voltam az), hogy sz*r zenéket hallgat, ettől meg sz*rul érzi magát. Kis túlzással valami ilyesmi lehet igaz rám is, azzal a különbséggel, hogy nem hallgatok sz*r zenéket, de amit hallgatok, hatással van rám. Nyilván azért is hallgatom, amit hallgatok, hogy hasson, és nem is ez okozza az általános letargiát. Akár teljesen másképp is érezhetném magam. De végül mégsem, és ami szól, az hat. Így áll elő a helyzet, hogy állok egy helyben a villamoson megfeszülten, reszketek, néha apu ökölbe szorult keze vagyok, néha meg apu homlokán legördülő izzadtságcsepp, néha pedig nem érdekel, mi vagyok. Csak állok ott egy helyben és omlok össze, vagy éppen ülök, és hullok darabjaimra. Mindegy.

Az egész napot nem mesélem el, nincs nagyon értelme. Beérkezem, elrévedek a gép előtt, mint mindig, és egészen messze, valahol 10 ezer mérföldre innen járok, és kizökkenteni akkor sem tudna senki, ha két kézzel lökdösne. A távolság az enyém, velem van, és én vele vagyok. Erre gondolok. A fellegek látványa megnyugtat.

Azután este, amikor otthon már az automatizmus ural, és némileg a kínok is oldódnak, zenéket nyomok be. Mindegy, miket, nem is akarom tudni, teljesen random mennek a gyanútlanul betett mindenféle számok, jobb az úgy, ha semmi konkrét nem szól. Aztán megakadok a Hotel Californián, ahogy hirtelen megszólal, és ding, szédülni kezdek. Hiába falom a krumplis tésztát, hiába vagyok túl már majdnem az egész tányéron, egyszer csak olyan farkaséhség tör rám, olyan kongó ürességet érzek a gyomromban, hogy a hányinger kerülget. Olyan éhség ez, amiről tudom jól, hogy igazából nem az evés küzdi le. Egyszerűen csak jön. Hirtelen lever a víz, a halántékom lüktetni kezd, elönt a forróság. Just can't kill the beast, hallom. Kiejtem a villát a kezemből, és arra gondolok, hogy mindjárt elájulok. This could be heaven, or this could be hell?

Tökmindegy melyik, csak teljen már le.

És az miért van, hogy

mindig meg kell sértened a másikat, hogy rájöjj, mennyire szereted valójában, és még az őszinte és feltétel nélküli megbocsátása sem tisztíthat meg a tudattól, hogy valójában mennyire megbántottad?

Hírek máról

Illetve az elképesztő címeik, teljesen random. Sokszor nem is az esemény sokkoló, vagy a lehetősége annak, hogy valóban megtörtént; hanem ahogyan az újságírók még rátettek egy lapáttal a cím megfogalmazásánál. És ezek mind ma történtek, semmi hozzáköltés-kiszínezés, premier plánban így duzzasztja fel a net a lassan a legvérfagyasztóbb eseményekkel szemben is érzéketlen hírfalókat.

Köszönet a Hirkereso.hu közreműködéséért.

* * *

- Vigyázat! Ágyásfosztogatók Nyíregyházán!

- Az úttesten botorkáló ittas nőt ütött el egy autó Kecskeméten

- Saját traktorja végzett egy férfival: felborult traktorja alá szorult és meghalt egy 65 éves férfi Zalaapátiban

- Puskát találtak a templomban: kedden Csákánydoroszlóról érkezett bejelentés

- Véget ért a túszejtés egy franciaországi Lidl-ben (ja, hogy az elejéről lemaradtunk? - a szerk.)

- Ittas rendőr gázolt Dunaújvárosban

- Még az alsónadrágjában is találtak kokaint a Ferihegyi repülőtéren a vámosok

- El akarja kergetni Moszkva felől a hófelhőket a polgármester: repülőgépekről szét akarja lövetni őket

- Kilencvenkét éves tolókocsis kokaincsempész nénit fogtak: testére erősítve csempészte volna Brazíliából a 92 éves asszony

- Gyakran ment bordélyházakba Lenin

- Bombát találtak Budapesten

- Emberi ürülékkel kenték be a bolhói férfi kerítését

- Tragédia! Öt liberális politikus halt meg a súlyos balesetben Kőhalomnál

- Kertész Imre barátkozik a halállal: kicsit betegesen, de köszöni, jól van

- A busz mögül lépett az útra a kisiskolás

- Nagy bajban van a világ legkövérebb embere

- Felmentették a betonba öntött Szlávy Bulcsú vélt gyilkosait

- Emberfejet találtak a kutyák: egy utcán fekvő halott férfi testét tépték szét a megvadult ebek. Koponyáját szétzúzták, mindkét karját leszakították (akkor most csak egy fejet találtak, vagy egy egész testet? - a szerk.)

- Szellőztetni kellett a rendőrségi sajtótájékoztatón, annyi marihuánát mutattak be

- Túszejtések napja: most Kanadában van balhé

* * *

Asszem rendszeresítem a rovatot, különben marha jól szórakoztam.

Ilonka néni

A hírrel Erzsi néni fogad a lépcsőház előtt. A szokásos 11 órai cigarettáját szívja amikor odaérek hozzá. Kedvesen elmosolyodik, ahogy rám néz, közben kabátját fázósan összerántja magán.
- Ilonka néni felakasztotta magát.
Ha volt is benne ijedtség, a hangjából mostanra eltűnt. Sem szomorúság, sem döbbenet nincs benne, sokkal inkább nyugalom. Valami ijesztően fáradt nyugalom.
De nekem nem jut eszembe Ilonka néni. Ki, vagyis melyik lehetett ő? Minden reggel és minden este átszelem a folyosót és a lépcsőházat, alig várom, hogy kijussak, vagy éppen be a lakásba, egyszerűen csak átmenekülök a házon, minden egyes alkalommal, hogy minél kevesebb arccal találkozzam. Valóban? Ennyire bezárkóztam volna? Fogalmam sem volt, kinek az arcát képzeljem el, amikor azt hallom: "Ilonka néni". Ezért csak ennyit kérdezek:
- Mikor?
- Ma reggel. Éppen a boltból értem vissza, amikor Jóska bácsiért jöttek a mentők.
És ahogy Erzsi néni mutogat, és tekintetét folyvást az emelet egy bizonyos, távolabbi pontjára emelve magyaráz, ecseteli a részleteket, bár ő nem tud semmit, mondja, el sem tudta volna képzelni, hogy ez történhet, hogy éppen az Ilonka néni, hogyan képes éppen ő ilyesmire, és egyáltalán, hova is akaszthatja magát bárki is egy ilyen szűk lakásban, ez a legmeglepőbb, mert hova, ez számomra is furcsán hangzik. Tegnap még a ruhákat teregette a folyosón, mondja tovább, elképzelni sem lehet, hogy miért, és ahogy tekintetét rendre ugyanabba az iránya úsztatja, válik nekem csak ekkor világossá, kié is lehet az a bizonyos ajtó, amiben Erzsi néni tekintete véget ár, kihez is tartozhat az az ajtó, ki is tartozhat a mögötte lévő lakáshoz.
Kristálytisztán hullanak elém az emlékezet szilánkjai. Ilonka néni... De hiszen rendre köszöntem neki - és ezt egész biztosan megtettem. Ha nem is láttam a lépcsők-fordulók rejtekéből előhömpölygő alakokat, és ha nem a falszomszédom bukant elő, egy halk jónapot/csókolom mindig kiszaladt, lett légyen ott akárki is. De hiszen tudnom kell, ki ő. Azt hiszem, sosem mutatkozott be, de azt hiszem, én sem mutatkoztam be. Nem hallottam a nevét a tizenöt év alatt, mióta itt lakom. Ilonka néni. S a név, a megszólítás ebben a formában nem is volt helyes, hiszen sosem láttam egyedül: a hajlott hátú, mindig mosolygós, törékeny kis asszony a férje nélkül egy tapodtat sem tett - akinek szintén csak most tudtam meg a nevét, pedig - , hányszor, de hányszor láttam már szikár, törékeny kis termetét, mogorva arcú fizimiskáját. S házasságuk feltehetően hosszú évtizedei alatt Jóska bácsi is ugyanolyan totyogósan kezdett járni, mint felesége, legalábbis a járásuk ringott rutinosan egy ritmusra, és még a háta is meghajlott, pontosan úgy, mint Ilonka néninek, mintegy finoman illeszkedve, idomulva az övéhez. Már-már egyformák voltak.
- Hány éves volt?
- Hetvenhét. Hetvenhét... Gondoltad volna?
Arra gondoltam, miért érte meg ez neki? Ott volt neki Jóska bácsi, akit ez a feldolgozhatatlan szörnyűség valószínűleg végleg tönkretesz majd, s neki ott volt Ilonka néni, ki tudja, hány éve már, esetleg súlyos beteg lehetett, vagy valamiből elege lett, vagy csak nem akarta végignézni, ami következik, vagy nem látott más megoldást.
- Állítólag a Jóska ivott, nagyon keményen. Régóta, minden este.
- És lehet ennek bármi köze? Csak nem...?
- Fogalmam sincs, én sosem láttam részegen. De azt hiszem Ilonkát sosem bántotta volna.
Szomorúan hallgatunk, én kissé elhűlten, nézzük a semmit. Erzsi néni nem tudja, mióta voltak házasok, gyermekük nem volt.
És a férj otthon volt, amikor a tragédia történt.
- Talán csak a boltba sétálhatott le és közben, vagy még aludt, amikor a felesége megtette - találgat Erzsi néni. Ilonka néni előtt már négyen akasztották fel itt magukat - pattan elő hirtelen Erzsi néniből. Két éve a Pista bácsi, ő pincében a csövekre kötötte magát. Aztán ott volt a Feri, ő elvesztette a feleségét és a fiát is. Szörnyű. És még ketten valamikor húsz évvel ezelőtt, őket nem ismerted.
Ekkor mintha belénk kapna a szél. Már nem tudunk többet erről beszélgetni. Erzsi néni elnyomja a végigszívott Szofiját, ez már csak ilyen ház, mondja halkan, aztán mosolyog és bemegy a lakásába.
Ezzel akkor is nehéz bármit is kezdeni, Ilonka néni tettére számomra nincs magyarázat. Még ha úgy is érezte, hogy lejárt az ideje... mi okból választotta ezt? Miért nem választotta a méltóságos utat?

Nagyon remélem, hogy nem szenvedett.

Pillanatok az örökkévalóságból

Rögtön abbamarad az izzadás, ahogy kinyitom a szemem. Ezt is csak onnan tudom, hogy merő hideg veríték a testem (attamerő víz vagy, mondaná nagyanyám), és rögtön fázni kezdek. Szám szélén megszáradt nyálcsík jelzi a mély és nyugodt alvást. Ébredéskor szétradírozom ujjaimmal. Ha jelentkeztek is a démonok az éjjel, hajnalra már megpihentek.

Kimegyek a kávémért. Nem főzök újat, a tegnap délutáni féladagot hígítom tejjel. Cukrozáshoz rég nem használok kanalat, csak fogom a tartót és öntök belőle a bögrébe. Mindig tudom, mikor kell megállnom, nem viszem túlzásba, nem öntöm mellé. A mikró nem több mint egy perc múlva csilingel, kész a lötty, vár a monitor.

Mire elhelyezkedem, a gép bebootol. Egy-két óra bambulás után felmosom a lakást.

Cifet spriccelek a vödörbe, amíg engedem bele a forró vizet. Háromnegyedig töltöm, azután elzárom a csapot. Leteszem a kád mellé és otthagyom. Előbb porszívózni kell.

Imádom ezt a hegedűszólót - hümmögök a szám közben. Feljebb tekerem, hogy halljam is, és mielőtt véget érne, benyomom repeatre. Fogom a vödröt, nekiütöm az ajtónak, vagy egy liternyi vegyszeres víz a szőnyegre löttyen. A rohadt életbe. Majd megszárad, gondolom.

Ideje eltenni az ablakból az elhalt virágokat. Hiszen már ősz van. A legyezővirág rég elszáradt, a lila muskátliágyásnak egyetlen nyíló virága maradt. Fáradtan pislogok, jaj de szép. Szatyorba tuszkolom az egész mifenét, majd reggel leviszem. Az utolsó pillanatban mégis kiveszem a muskátlit, amelyikről az élő hajtás rámkacsintott, ezt mégsem dobhatom ki. Ezt még megvárjuk. Vizet adok neki, újra tálkát teszek a cserép alá, és a mikró tetejére rakom. Jaj, de szép. Nézem.

A leves nem túl forró, pont ehető. Ahogy a tévét bámulom, mind nagyobb és nagyobb falatokat merítek, nehogy hamarabb kihűljön. Az erőstől a szemem könnyezik, kézfejemmel megdörgölöm, aztán ösztönösen az ujjammal is. Halkan felhörgök és pislogok nagyokat: patakokban csurog a könnyem.

Később a kávé közben elérzékenyülök a Rocksulin. Pedig már másodszor látom. Kimegyek a géphez, és letöltöm a zenéjét.

Anyám keres telefonon; nem ígér könnyű álmot. Takarót húzok magamra és leheveredem a kanapéra. Eszem egy Marsot. Tíz, kilenc, nyolc... öt, négy... kettő... rágyújtok egy cigarettára. Felállok, és az ablakhoz lépek. Füstöt engedek a fagyba.

Nem könnyű istennek lenni.

Egyedül

az idővel nem tudok mit kezdeni.

Ó Ártűr

Mondd csak... hogy ízlett ez az évad a pokolban? A két öklöd a zsebben, a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt. A köpeny a vállon, a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt.

Utazol Artúr, letelt az évad.

Csak gyorsan

Na míg értekezlet van, addig gyorsan egy rövidet. No nem páleszből, csak írásból ide, kunc-kunc. Már több mint egy hete majdnem két hete kókadozik itt szerencsétlen blog ezzel a 3 bejegyzéssel, mintha vége lenne, pedig dehogy.

Szóval hamarosan megjelenik pár poszt visszamenőleg, még ha mostanra el is veszett a realtime-hatás, mert persze írtam azért az elmúlt napokban, csak nem lettem kész velük. Mint sokszor a napokkal sem teljesen... Na és ezért sem posztoltam értelemszerűen. De mindegy, folytatnom kell, életjelt vár a család, ...szegény anyát. Szóval a blog él, csak mondjuk hibernálták.

És bár a meglepetés most elszállt, de így legalább én is komolyabban veszem, asszem.

Na jó

Két napja csak képeket bámulok a tumblr-en, most már ideje lesz összeszedni magam. Jó, igazából három, ha utánaszámolok, de ez így meg csak súlyosít a helyzeten, ha már képes vagyok bevallottan is ennyit ülni a monitor előtt, egy bejegyzés megírása akkor miért nem megy. Hát nem megy.

Szóval ülök itt a gép előtt, vibrál a monitormagány, blogot akarok indítani csomó képpel. A Tumblr a legegyszerűbb blogalap ehhez, csak megnyomom, hogy "photo", vagy azt is lehet, hogy "video", vagy rányomok a "text"-re, és már szúrom is be a képet, töltöm a videót, csépelem a szöveget, gyors und praktikus, ilyen feltételek mellett szinte muszáj blogot gyártani.
Ez nagyszerű húzás különben, még a leghülyébbek is képesek erre, ha egyszer minden létező opsön az orruk elé van tolva. És hát ahogy szörfölök az oldalak között, pont ez a jellemző. Mindenféle laptopos idióta képgyűjtögető blogjába botlok, csupa önjelölt szupermárió, a viccesnek gondolt egyszavas hétvégi beszámolóikkal, a legújabb, hétköznapi ember számára totál használhatatlan, megfizethetetlen, és egyébként is szükségtelen japán ketyereposztjaikkal meg az ikszedik Star Wars-paródia linkeléseikkel szétradírozzák az agyamat. Mintha kötelező lenne unatkozni. Túl sok konzumidióta, túl nagy az internet, hogy az ilyenekből sok legyen.

Persze én beszélek, aki azért jó párat végignézett ezekből. De többségében mégis csak tetszett a kínálat, hiszen annyi mindent meg lehetett találni. Csak keresni kellett. Forgatási képek, privát portrék, plakátritkaságok, magazinfotók, képregényskiccek, archív interjúk, mindez jó minőségben. Úgyhogy lettem én is az a hülye, aki beáll tumblr-birkának, méghozzá tök feleslegesen, de legalább szórakoztatva. Majd kiteszem ide oldalra, ha végre elkezdem a "rendeset" is.

No és mi van még? Ja, valami bújkál bennem. Éppen ez ugrott be egy szédelgés után, amikor a Duna Tv-n bemondta egy nő: "raktározzunk hát el a vitaminokból, hogy erős szervezettel várhassuk a hideg telet". Csak a vírusok általában ősszel érkeznek.