Jön ez a madár...

...leszáll az ablakommal szemben, ücsörög, verdes egy kicsit, repked az ágak között, aztán elrepül, de visszajön. Most már három napja.

De hol vannak a droidok?

Családi délután.

Nyomunk

...és akkor hívatott a főnök, és az imént vásárolt automata-kávét gyorsan az asztal szélére helyeztem, pontosabban É. asztalának szélére, ami ideálisan elhelyezkedve pont a bejáratnál, éppen karnyújtásra terpeszkedik, ahonnan fordultam, tehát könnyen meg tudtam tőle szabadulni, valami olyasféle megfontolásból, hogy ne lássék hanyagnak a legfőbb főnök előtt, de táskájával É. szinte azonnal le is verte; mivel az az ő asztala, tehát ebből következően leginkább ő tárolja, helyezi el rajta a dolgait, és mentségére legyen mondva, nem vette észre. És nem láttam én sem, csak É. hirtelen jajdulását hallottam ---
Visszajövet azonban a szőnyegen rémséges sötét, óriási, terpeszkedő, ragacsos folt ordított éppen a küszöbnél, szinte még gőzölgött, és mert ez bizony nyomot hagy, gondoltam, ezentúl mindenki, bárki, akárki láthatja, még mielőtt belépne, mintegy szembejön vele ez a ronda, kérlelhetetlen tócsa, rögtön mielőtt a lábát letenné, felhívja a figyelmet figyelmetlenségem(-günk?) szomorú eredményére.

- Látod - nevetett fel fáradt mosollyal az én mentorom -, mi ketten itt már biztosan nyomot hagytunk. Te, ahogy idetetted, én ahogy levertem.
És akkor észreveszem, hogy az asztal szélén állva már új kávé vigasztal, tőle kaptam, de kinek kell már az, ha a régi kiömlött...

Ma majdnem kirúgtak. Pontosabban: ki is rúgtak, ezért is hívattak. Hogy ezt megmondják.
Olyan szégyenletes hibát követtem el ugyanis, ami egész további pályafutásomra, személyemre és megítélésemre is rányomhatja (talán rá is nyomja) a bélyegét. És amire se magyarázat, se mentség nem lehetséges, amit védeni nem lehet, amire valóban az egyetlen válasz a távozás lehet. De ezt azt hiszem, mégsem tárom senki elé. És hogy végül mégsem így lett, egy a főnökömnek (nem általam) tett teljesen jelentéktelen megjegyzésnek köszönhető... ezt sem részletezem.
Ezek után - percek alatt poklot és mennyet megjárva - ez a váratlan, csúf folt, ostoba hibám mintegy szánalmas, szomorú kivetüléseként rajzol örök, feltakaríthatatlan mementót pontosan arra a helyre, amelyet senki nem tud kikerülni, ha be akar lépni, amelyet leginkább én nem tudok kikerülni, se lábbal, se tekintettel, úgyhogy meg sem próbálom, csak nézem... nézem és látom. Hát nem végtelenül cinikus?
Ez a folt lesz az első, ami erről a napról eszembe fog jutni.
És szomorú ez.

Szomorú, mert igaz.

Egymondat #2

Mindjárt ráharapok erre a vezetékre.

Egymondat #1

Egyedül Valaholeurópában.