Több mint egy hónap telt el, és semmi?
Semmi.
Csak bámulok kifelé ezekre a hőgutától hisztériázó zagyva tekintetű nyomorultakra, akik egymás fejéhez csapkodják a Tescos szatyrot, miközben vadul káromkodva bizonygatják az igazukat, kivel tolt ki jobban az élet, mint egy fedett pályás 'ki köp magasabbra-verseny'.
Budapest, Te folytonos panaszáradat.
Problémák állandósult burjánzása, hiszen folyton beszélnek róluk. Mindegy, mi a baj, csak legyen, hogy beszélni lehessen róla, hogy egy percre se feledkezzenek meg rólunk, mert mi akarjuk provokálni a figyelmet.
A rohadt életbe, Budapest.
Csak állok a kilencediken, szívom az egyre drágább, de borzalmasan ócska Szofiánét, ami nem is ég rendesen, ezért nem is lehet szívni rendesen, így még ziláltabb hangulatban pöckölöm ki a nyitott ablakon, de a hajamba kap a szél, és akkor egy pillanatra elképzelem... mindjárt én is. De végül becsukom.
És ezek az unalmukban kellemetlenkedő szomorú vitézek; rátok egy szót is kár pazarolni. Most a szememet csukom be.
A ventilátor hideg szellője vesz rá a szemérmetlen bosszúra, és anyám jóakarata ad fegyvert a kezembe. Egy pillanatra sem kérdezem meg magamtól: mit csinálsz? Csak történik.
És most itt fekszem ezen a koszlott szőnyegen, amit az életben nem lehetett kirázni, annyira tele lett mocsokkal, és elhatároztam, fel nem kelek innen többet, még csak az kéne, azt a szívességet nem teszem meg. Ti viszont tehettek nekem egyet.
Hogy az ég szakadna rád, Budapest.
A holnap már nem számít.
