City, zen, kén

- Hogy mi baj lehet abból, ha az ember önmegtartóztató?
- Na, mi?
- Fogadalmat tettünk, az Úr szemében így tiszták vagyunk... de ez nem véd meg a döntésektől.
- És te mit szólsz ehhez? - kapta ki az utolsó hangot a fogai közül egy sikító V8-as, mondjuk BMW, de egyúttal a tekintetét is elszipkázta, mert nem nagyon figyelt rám.
- Emlékszel - kezdtem merengeni -, mikor azon a dunai kiránduláson, talán '82-ben, te, meg azt hiszem a Vili, igen, meg a Büdös megfogtatok és kilógattatok a hajó végén? És ott rángattatok?
- Előtte polentával is megdobáltunk - nyihogott.
- Halálfélelmem volt. És rájöttem, egész addig csak voltam, de azóta nem felejtek el lenni.
- És ez nem bűn az Úr szemében?
- Mi a bűn a te szemedben? - sutyorogtam Hannibal Lecteresen. Kár volt, mert galambok erdejébe keveredtünk, és a váratlan pánik, amit keltettünk, rontotta a drámai hatást.
- Nagyon menő, mik a fokozatok?
- Fokozatok ott, ahová elhelyezed őket.
- Bocsánat urak... - csúszott a képbe valami ijesztő és koszos junkie vagy zombi, de úgysem volt nálunk semmi, elhessegettük.
- A távolság, ami számít. Ez a lényeg. A köztük lévő távolság, azt kell tudni.
- Igen, de miből tudod? Mert ha nem tudod, hogy lehetnél mértékletes?
- Tudod, hogy hányat kell lépni a lépcső tetejéig, hogy ne botolj meg?
- Szerintem hagyd ezt abba. Mondd meg egyszerűen... hogy pontosan annyit, se többet, se kevesebbet!
Szemem se rebbent.
- Igen, de a távolság olykor rövidebb is lehet köztük, és ha olykor nem lősz túl a célon, nem látsz tovább, vagy éppen semeddig se látsz. Így az önmegtartóztatás nem használ. Egész egyszerűen nem hasznos.
- Azért a hatodik tizest a kólára talán te is megbánnád később...
- De addigra már ezt tudnom is kell... Kontraproduktív vagy.
- Kontra, és pro vagyok.
- Ott a cukor. Ha nem fedeztük volna fel, ha az agyunk nem kattant volna rá, és ismerte volna fel azt, hogy serkentő hatása átütő hatással van az intelligenciánkra, tán sosem jövünk le a fáról.
- Mi lett belőle... és a cukorról nem jöttünk le azóta sem - pattintotta fel magas cukortartalmú üdítőjét kesernyésen, mire a biztonsági sávot kérjük elhagyni.
- Mindenesetre a legjobb, ha betartod a távokat, és amíg azokat nem tudod kijelölni, követed a már meglévő, elsőként eléd kerülő fokozatokat.
- Fúj, mi ez a bűz?
- Kén.

Hammertime.

Gondoltam egy ideje, hogy kiteszem a szerintem legjobban sikerült fan-made Drive-posztereket. Hát itt vannak. Nem újdonság, csak hogy legyen itt. Egyfelől vannak olyan jók, hogy érdemes legyen egybegyűjteni őket, másfelől kiváló szemléltetése annak, hogy a Drive hatása hogy hatott a kreativitásra. Más, feleennyire sem hatásos, lenyűgöző, ütős, cool, letaglózó, átütő, drámai, különleges, megható, kegyetlen stb. és persze lenyűgöző filmekhez nem készülnek ilyen jól ráérzett darabok.

T.

És akkor egy pillanatra fel kellett nézzek a sörömből, mert amint a beszélgetés sekélyesebb vigyorát elkezdte letörölni, azzal a lassú, de figyelemkeltő, és még mindig szerény hangsúllyal, már tudtam, ami végül elhangzik T.-től, őszinte és váratlan lesz.
- De mindez engem nem érdekel. Mondtam a többieknek is. Nem furcsa, ahogy te viselkedsz. Sokkal inkább mintha... tudnál valamit, amit más nem. Amit mi nem. Nem tudom, hogy mi az, vagy jól látom-e, de így érzem.
Szimplán a Szimplában ücsörögtünk, hajnali 3 felé járt, és ahogy így ezt elém öntötte, narancssárga kabátos, sapkás huhogók - hogy itt rend legyen - elkezdtek áttessékelni minket az előtérbe, hess, hess, ahol már nem lehet dohányozni. De T. folytatta, szart rá magasról.
- És amikor beszélgetek is veled... Nem tudom.
- Mintha magaddal beszélgetnél?
- Igen.
És hogy ez hogyan lehet?
Néhány percig hallgattunk, és miközben már két narancskabátos nyamvadék lődörgött körülöttünk, teleböfögve egy eddig elmulasztott, de némi figyelemmel még nem megkésett barátság ingatag alapjait, T. minderre válaszul elmesélte. Hogy néhány hete kifeküdt a gödöllői HÉV elé. Kora hajnalban.
Hosszú perceket feküdt ott, de végül a barátnőjére gondolt, mert nem tudta volna megakadályozni, hogy ne jusson eszébe, és ezt pedig ő nem élte volna túl, azután mit sem sejtő anyjára, és egyre öregesebb apjára, aki mindig is egészen másként gondolkodott bizonyos kérdésekről.
És nem tette meg, mert nem tehette meg.

Azóta ezen jár az agyam.

Ellis megőrült

Amerikai psycho 2? Vagy a Contramal és a kokain, vagy csak simán a klasszik Rivotril és vodka-kombó ütött be neki ma hajnalban, de lehet, hogy egyszerűen megőrült kicsit Bret Easton Ellis, amikor Los Angeles-i hotelszobájából helyi idő szerint 1 órakor elkezdte gyakorlatilag szétspammelni a Twitter-oldalát (meg az enyémet meg másokét) új ötleteivel nem is egy, hanem rögtön két könyvhöz... Nem venném készpénznek, hiszen egy brainstorm még nem jelent semmit, és ahogy ő maga írja, még bevárja a hétvégét, tud-e tovább pörögni a témán - ha igen, hétfőn már hívja is az ügynökét! -, de a jelek szerint ezek a széljegyzetek egy új Patrick Bateman-sztorit, és egy Vonzás szabályai-folytatást rajzolnak ki, amiben Pat öccse, Sean csőmeleg lesz. Na eddigre csak kiböktem a lényeget. És közben valami 14 oldalnál (nyilván twittelés közben még papírra is nyomta) állt meg röpke négy óra alatt. Beteges, de annyit azért nem kell görgetni.

Ilyenekről nem nagyon emlékezem meg blogon, de Ellis váratlan ötletrohama annyira durva, brutál, izgalmas, cool és persze értékes, hogy - ha netán törölné is az oldaláról ezt a... 48 twitet - abszolút helye van. Nem is emelnék ki semmit közülük, zseniális az egész (alulról felfelé olvasva).

Can't believe this happened. Am I really going to start doing this? PB says yes...

UPDATE: Na jó, mivel folyton eltűnik innen a twitjeiből lementett (printsrceenekből türelmesen összerakott :P) kép (Blogspot képtelen rendes méretben bent hagyni a 3ezerszer akárhányas képet, ezért amúgy is Twitpicről raktam át ide, de még ez sem működik), kénytelen vagyok simán belinkelni.
Úh. Ellis 4 órás Tweet-maratonja (vagy Tweetaton? hahaha) itt.