És akkor egy pillanatra fel kellett nézzek a sörömből, mert amint a beszélgetés sekélyesebb vigyorát elkezdte letörölni, azzal a lassú, de figyelemkeltő, és még mindig szerény hangsúllyal, már tudtam, ami végül elhangzik T.-től, őszinte és váratlan lesz.
- De mindez engem nem érdekel. Mondtam a többieknek is. Nem furcsa, ahogy te viselkedsz. Sokkal inkább mintha... tudnál valamit, amit más nem. Amit mi nem. Nem tudom, hogy mi az, vagy jól látom-e, de így érzem.
Szimplán a Szimplában ücsörögtünk, hajnali 3 felé járt, és ahogy így ezt elém öntötte, narancssárga kabátos, sapkás huhogók - hogy itt rend legyen - elkezdtek áttessékelni minket az előtérbe, hess, hess, ahol már nem lehet dohányozni. De T. folytatta, szart rá magasról.
- És amikor beszélgetek is veled... Nem tudom.
- Mintha magaddal beszélgetnél?
- Igen.
És hogy ez hogyan lehet?
Néhány percig hallgattunk, és miközben már két narancskabátos nyamvadék lődörgött körülöttünk, teleböfögve egy eddig elmulasztott, de némi figyelemmel még nem megkésett barátság ingatag alapjait, T. minderre válaszul elmesélte. Hogy néhány hete kifeküdt a gödöllői HÉV elé. Kora hajnalban.
Hosszú perceket feküdt ott, de végül a barátnőjére gondolt, mert nem tudta volna megakadályozni, hogy ne jusson eszébe, és ezt pedig ő nem élte volna túl, azután mit sem sejtő anyjára, és egyre öregesebb apjára, aki mindig is egészen másként gondolkodott bizonyos kérdésekről.
És nem tette meg, mert nem tehette meg.
Azóta ezen jár az agyam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése