Befelé

Arctalanul suhanok át az álmos szürkeségben. Elkent fényreklámok, unottan totyogó-verdeső galambok, visító-csörömpölő villamosmozaikok, esőbűzös-szürreális monstrumok és buszaikról komótosan lemászó BKV-sofőrök között. Ez a Lehel. És köpködnek, mert nincs jobb dolguk. Fel sem nézek, utamon a február nyúlós érdektelensége kísér. Nem kell felfognom a benyomásokat; tudom, mi történik. És mielőtt pillantásuk rögzíthetne, már régen amott járok; ez az én utam.
És odalent? Odalent a szokásos. Mindenféle kellemetlen csoportok posztolnak az aluljáró sötét zegzugaiban, késő délután óta gyülekeznek itt, mióta megjöttek a kéregetésből. Vadásszák a szerencséjüket, hátha leesik valami, amire minden esélyük megvan. Egy-két ezret összelejmolnak, vesznek valami agyzsibbasztó löttyöt, aztán odaállnak a wc elé piálni, hogy a wc-snek szórt apró melengető közelében lehessenek. Közben ketten a lépcső aljában a Flasztert nyomják, egyikük annyira józan, hogy homlokával tartja az aluljárót, két másik homeless meg a vietnami bolt előtt kuporog egy koszos paplan alatt, bagóznak, fél szemmel a metró előtt nyüzsgő gyülevész hadat lesik. Néhány Gucci-ba öltözött hangoskodó suttyó, semmirekellő ugatol, ge*i, ugatol? pakojjáki! stílusú seggfej, előbb persze jól behízelegnek, pedig épp az imént szedhették be a sápot amazoktól, meg a telefonoknál hőbörgő tagoktól, de igazából ők is csak délután merészkednek elő, mert a) akkor vannak többen, b) épp váltás van az őrsön. Hozzájuk folyton érkezik meg távozik tőlük valaki, de most jópörögnek, jóelvannak, ugyetesvérem, ugyekomám, rögtön a metrólejárat előtt téblábolnak, hogy aki feljön, rögtön beléjük akadjon. Cigi, cigi, cigi, cigi - mint valami meghibbant madáretető, ezt ismételgetik, pí, pí, pí, közben járnak fel-alá idegesen, folyton ez megy, kurkásszák a szatyraikat, de valószínűleg öt percen belül bármit tudnak szerezni.
Mire kikeveredem ebből a maszlagból, lepörög bennem a fél Ventilátor-blues, de tudom, nem erre vágyom, ma nem erre kalibráltak, nekem most tiszta levegő kell. Budapest egy óriási gödör, ahová ledobálták ami szükségtelen, kiszívták, ami életteli, és betemették egy jókora kupac szarkazmussal, hogy önmaga hisztérikus paródiájaként most azon kattogjon: ez most tényleg magától történik, vagy valaki kitalálta, és még akárhogy alakulhat?
Ugyan már. Minden az alján sűrűsödik, hát persze, hogy magától történik. Csak a sápítozó barmok hiszik, hogy még lehet akárhogy, bárhogy. Sehogy nem lehet, és közben csak így lehet. Miket beszélek, nézz oda... inkább felröppenek a tizedikre, és a fénycsíkok hátán csúszom le a Nyugatiba. Csak észre ne vegyetek.
Hirtelen valaki a lábamhoz kap, a nadrágom szárát kaparássza, és életért könyörög; Csáki Pityu bá, látom megverte az Isten, mind a két kezével, s ez biz fájhat nagyon. Mindegy, mi lesz, gondolom magamban, tökmindegy, csak Pityu bá ne, csak a magam szemete ne legyek, csak zacskónak ne nézzetek, csak a gödör aljára ne, csak odáig ne szorítsatok. És mindez mit ér? Mint rémálomból ébredni egy koszos priccsen rácsokkal kivert ablakok alatt. Nincs különbség. De talán most még nem késő.
Fogalmam sincs, hogy rázzam le. Ha nem is veszek tudomást, érzem. Végül aztán egyszerűen csak ellépek. Felszívódom. Mintha egy rémálom táskába tuszkolható és elhagyható lenne, hogyne, de legalább addig működik.
Szívszorító nyöszörgés, és a körömvájta hús hersenése hallik. Sietősebbre veszem a lépteimet, zihálok. És a lépcsők is egyre lejjebb tekerednek.
Nincs bennem lélek már.

Valaki hamarosan mentőt hív.

Szolgálati...

...közlemény.

Tudom, első ránézésre megint hanyagoltam a blogot mostanság, főleg a munka meg a fáradtság okán (előbbiből szerencsére akad, utóbbi inkább permanens). De tán egyszerűbb, ha csak annyit említek: a karácsonykor beszerzett fenyőág, noha kicsit szikkadtabb, görnyedtebb, sápadtabb, de még mindig ott virít a vázában... szóval arra nem voltam képes, hogy kidobjam. (Asszem miatta változik lassan mutánssá a mellette élő növény, már nem tud hova hajladozni szegény.) Hát így vagyok.

De azért teljesen ne higgyük el, annyira nem hanyagoltam; hisz csomó frissítés volt, sikerült végre a csonkán maradt bejegyzések egy részét befejezni, kitenni. Khkhhmmm, egy részét. Az megint más, hogy ezt főleg az év első két hetében hajtottam végre (október 4, november 3, december 18, 20, 25, 31, január 1). De meg kell mondanom, a hangulatom is pont erre volt megfelelő/ennyire volt elegendő. (Aztán ez majd - a hamarosan aktiválni szándékozott - január 25-ből kiderül, sokat romlott.) Tanulságos: ha lanyhul a lendület, négyszer annyi idő sem elég semmire (január 3, február 6). Pedig mondom, akad még itt aktiválni való.. amire watch out, sort kerítek, s mint mindig, szeretném is mihamarább.

Nyilván azért jó volna, ha a mindennapi apróságokból-semmiségekből is visszaköszönne valami, akár 2-3 sorban is, de az mindig olyan kevés. Mondjuk amit muszáj említenem, tegnap sikerült moziban néznem (még amúgy nem adják) a Shutter Island-et (Viharsziget, új Scorsese-DiCaprio), és hát odáig meg visszáig voltam.. pedig volna miért belekötni, de akkor is, hangulat, feszültség, alakítások, DiCaprio, nagyvászon; élmény volt. Nna, rögtön egy esemény.

Szóval van itt élet, csak amolyan fűalatt. Ha valami korábbit kiteszek, majd ezt a bejegyzést update-elem. Mondjuk úgy, hogy update 1, update 2... és ennyi, mindegykinek jó éjt.

Jóska bácsi

Először láttam ma Jóska bácsit azóta, hogy elment Ilonka néni. És ha nem is hallottam volna a történtekről, ha csak úgy egyszerűen összefutok vele a lépcsőházban, hogy fenn sem akadok azon, hogy milyen rég is láttam, akkor is első gondolatom lett volna: valami történt ezzel az emberrel.
Mamámtól értem haza, még délelőtt volt. Tizenegy körül. A második lépcsőfordulón is túl voltam a lépcsőházban, fel sem tekintve lépteimből szedtem a fokokat, amikor elértem a harmadik fordulóhoz, s éppen amint ráléptem, ott helyben meg kellett állnom, s fölnéznem a tetejére; a legfelső fokon ugyanis ott állt mereven a bácsi, eltűnve egy koszos, zöld színű nagykabátban, de abból egyenesen rám pislogva, tekintettelenül, s mégis az egykori ismerős vonásaival, kósza lélek, én vagyok az, ismerj fel. Hirtelen beleragadtam, mintegy belefagytam ebbe a nézésbe. A szikár arcot borosta és tétova ijedtség színezte sötétre, halvány szomorúság, a magáramaradás száraz döbbenete.
És a valami, ami örökre kizárta ebből a világból, most nagyokat röhög valahol a fejünk felett, s az utolsó köröket verdesi szárnyaival, míg szájában a megtépázott lélekkel el nem hagyja ezt a vészterhes, magába roskadt univerzumot.

És ami azt illeti, talán először láttam huszonéves forma fiát? unokáját? is, hátulról karolt bele a koszos nagykabátból éppen csak térdtől kilátszó apjába/nagyapjába, s onnan támogatva várta, hogy az öreg mackónadrágba koptatott vékonyka lábai végre megemelkedjenek, s viseltes papucsában didergő sárga mezitlábai megtegyék az első lépést. Nagyjából ekkor tudtam kituszkolni magamból egy köszönést, amit a bácsi fogadott, s egy szervuszt is elrebegett. Egy őszinte szervuszt.
Illő volna részvétet nyilvánítanom, gondoltam, de több hang aztán nem jött ki, nem is találtam odavalónak. Ehelyett megvártam, míg egy-két lépcsőfokot biztosan letipegnek, aztán lassan, bizonytalanul, már-már erőtlenül előkapartam a kulcsomat, hogy kinyissam a folyosói rácsot.

Csak a postaládákhoz mentek, nyugtáztam a benyomást. Ez lehet a napi séta. A napi séta.