Befelé

Arctalanul suhanok át az álmos szürkeségben. Elkent fényreklámok, unottan totyogó-verdeső galambok, visító-csörömpölő villamosmozaikok, esőbűzös-szürreális monstrumok és buszaikról komótosan lemászó BKV-sofőrök között. Ez a Lehel. És köpködnek, mert nincs jobb dolguk. Fel sem nézek, utamon a február nyúlós érdektelensége kísér. Nem kell felfognom a benyomásokat; tudom, mi történik. És mielőtt pillantásuk rögzíthetne, már régen amott járok; ez az én utam.
És odalent? Odalent a szokásos. Mindenféle kellemetlen csoportok posztolnak az aluljáró sötét zegzugaiban, késő délután óta gyülekeznek itt, mióta megjöttek a kéregetésből. Vadásszák a szerencséjüket, hátha leesik valami, amire minden esélyük megvan. Egy-két ezret összelejmolnak, vesznek valami agyzsibbasztó löttyöt, aztán odaállnak a wc elé piálni, hogy a wc-snek szórt apró melengető közelében lehessenek. Közben ketten a lépcső aljában a Flasztert nyomják, egyikük annyira józan, hogy homlokával tartja az aluljárót, két másik homeless meg a vietnami bolt előtt kuporog egy koszos paplan alatt, bagóznak, fél szemmel a metró előtt nyüzsgő gyülevész hadat lesik. Néhány Gucci-ba öltözött hangoskodó suttyó, semmirekellő ugatol, ge*i, ugatol? pakojjáki! stílusú seggfej, előbb persze jól behízelegnek, pedig épp az imént szedhették be a sápot amazoktól, meg a telefonoknál hőbörgő tagoktól, de igazából ők is csak délután merészkednek elő, mert a) akkor vannak többen, b) épp váltás van az őrsön. Hozzájuk folyton érkezik meg távozik tőlük valaki, de most jópörögnek, jóelvannak, ugyetesvérem, ugyekomám, rögtön a metrólejárat előtt téblábolnak, hogy aki feljön, rögtön beléjük akadjon. Cigi, cigi, cigi, cigi - mint valami meghibbant madáretető, ezt ismételgetik, pí, pí, pí, közben járnak fel-alá idegesen, folyton ez megy, kurkásszák a szatyraikat, de valószínűleg öt percen belül bármit tudnak szerezni.
Mire kikeveredem ebből a maszlagból, lepörög bennem a fél Ventilátor-blues, de tudom, nem erre vágyom, ma nem erre kalibráltak, nekem most tiszta levegő kell. Budapest egy óriási gödör, ahová ledobálták ami szükségtelen, kiszívták, ami életteli, és betemették egy jókora kupac szarkazmussal, hogy önmaga hisztérikus paródiájaként most azon kattogjon: ez most tényleg magától történik, vagy valaki kitalálta, és még akárhogy alakulhat?
Ugyan már. Minden az alján sűrűsödik, hát persze, hogy magától történik. Csak a sápítozó barmok hiszik, hogy még lehet akárhogy, bárhogy. Sehogy nem lehet, és közben csak így lehet. Miket beszélek, nézz oda... inkább felröppenek a tizedikre, és a fénycsíkok hátán csúszom le a Nyugatiba. Csak észre ne vegyetek.
Hirtelen valaki a lábamhoz kap, a nadrágom szárát kaparássza, és életért könyörög; Csáki Pityu bá, látom megverte az Isten, mind a két kezével, s ez biz fájhat nagyon. Mindegy, mi lesz, gondolom magamban, tökmindegy, csak Pityu bá ne, csak a magam szemete ne legyek, csak zacskónak ne nézzetek, csak a gödör aljára ne, csak odáig ne szorítsatok. És mindez mit ér? Mint rémálomból ébredni egy koszos priccsen rácsokkal kivert ablakok alatt. Nincs különbség. De talán most még nem késő.
Fogalmam sincs, hogy rázzam le. Ha nem is veszek tudomást, érzem. Végül aztán egyszerűen csak ellépek. Felszívódom. Mintha egy rémálom táskába tuszkolható és elhagyható lenne, hogyne, de legalább addig működik.
Szívszorító nyöszörgés, és a körömvájta hús hersenése hallik. Sietősebbre veszem a lépteimet, zihálok. És a lépcsők is egyre lejjebb tekerednek.
Nincs bennem lélek már.

Valaki hamarosan mentőt hív.