Miracle

Csak úgy. Legyen itt. Sokszor jut eszembe ez a zene. Sokszor játszódik le bennem. Most is. Sok mindent felidéz. Egy egész élet lepereg. Csodálatos. Szomorú. Szép. Az R.E.M. És Andy Kaufman. Akiért nagyon nagy kár. Csak 35 éves volt. Az Ember a Holdon még mindig az egyik legjobb. Küldöm föntre. I never told a joke in my life.

Blogom

Höhö.

Egy maréknyi emlék

Mint akit fejbe kólintottak, úgy keltem fel a székből.
Végül csak megindultam valahogy a kijárat felé, tétova lépteim úgy araszoltak a tömegben, mintha éppen keresnék valakit, lassan, szórakozottan, de beleegyezőn, kicsit sodortak erre, kicsit sodortak arra, mintha én is pont arra akarnék menni, elmélyült figyelemmel, a magabiztosság látszatát keltve szuggeráltam az arcokat, miközben fogalmam se volt, ki van ott, kit ismerek, ismerhetek-e valakit, és egyáltalán, merre menjek. A bizonytalanság mocsarának indái egyre szorosabban, egyre agresszívebben tekeredtek lábaim köré, és tudtam, ezt hamarosan leplezni sem tudom, és végképp elsüllyedek, de akkor hirtelen a tömeg szakadozni kezdett, és friss levegő vágott az arcomba, és rájöttem, végre rájöttem néhány másodperc után, hogy te jó ég, már kint vagyok.
A kijárat, mint nyugalmam egyetlen biztosítéka okádta a hideget, ahová néhány széles mosolyú nikotinfüggőt már kikergetett a kényszer, de ha úgy vesszük, engem is a kényszer kergetett ki, hiszen nem tudtam volna bent maradni. Ritkán menekülök egy moziból.

Odakint már lassítottam. A zsebembe túrva egy maréknyi emlék akadt a kezembe, egy marék emléket gyűrögetek, gondoltam, csupa foszlásnak indult, ismeretlen eredetű papírt, amit az idő mosógépe már jócskán szarrá áztatott, de a könyörtelen képzetet, hogy ez már nem felidézhető és helyreállítható, mégis meghagyta. Nem tudtam semmi épkézlábra gondolni, kamaszkorom jött elő szinte önkéntelenül, 16 éves kori önmagam caplatott szorosan mellettem és nézett rám dacosan, kimérten, frusztráltan, de rendkívül ostobán, miközben sértődötten mutogatott magára, mintha valamit megígértem volna neki, és nem teljesítettem, pedig valójában hozzá se szóltam, nem is mondtam neki semmit. De nem tudtam rá haragudni; ha akkor elkaphattam volna a kezét, bizonyosan addig húzom magammal, míg el nem keseredik teljesen, látva, mivé lehet, de ezt nem tudtam megtenni, s most, amikor szemrehányóan, amolyan temetetlen halottként járt a nyomomban, hirtelen már nem is magára, hanem rám mutogatott: nézd, mi voltál, nézd, mi maradtál, mindig is mondtam.

Mert maradtam.
Csak forgolódok, hánykolódok magamban, az üres szavak között, bezárva itt, szerencsétlenül, már hosszú-hosszú évek óta.

D.

- Nem jössz ki?
D. hirtelen felbukkanó fejénél csak a kérdése lepett meg jobban, még sosem hívott ki.
- Minek?
- Cigizni. Látom úgyis arra készültél, ott csavargatod a kezedben.
És valóban, D. jól látta, csak nem tudta, hogy eszem ágában sem volt felkelni a székből. Ott, egy ültő helyemben akartam elszívni a MaNcs szüret rovatának kacagtató társaságában. Bájos kis feje, nagy, kíváncsi szemei hatására azonban megadóan letettem az újságot és felálltam.
Elsétáltunk az ablakhoz, elmeséltem, amin nevettem, dumáltunk a napról, eltelt 5-6 perc, de végül úgy tűnt, nincs konkrét kérdése. Kifejezett oka nem volt annak, hogy a társaságába hívott.
De ahogy elnyomta a csikket, megjegyezte:
- Azt akartam megtudni, tegnap miért borultál meg annyira.
Elhűltem. Megborultam? Micsoda észrevétel. Nem ki, hanem meg, a tudatos szóhasználat igen kedvemre volt. Mosolyogtam. Hang nem jött belőlem, annál jobban meg voltam lepve, és ő sietve, határozottan hozzátette:
- ...de mivel máris vissza kell mennem dolgozni, ezt a kérdést most nem teszem fel. Majd legközelebb megkérdezem.
- Jó - mondtam könnyedén -, majd kérdezd meg. Aztán szép lassan letipegett a lépcsőn.
Az jutott eszembe, hogy talán nem is tudtam volna mit válaszolni neki.
De nem is baj. Ma ez esett a legjobban. A legközelebb pedig már nem érdekes.

Mintha

Úgy rám tört most az írhatnék, de gyorsan el is szállt, szinte azonnal rájöttem, hogy mégsem tudom megfogalmazni, ami bennem van, amit szeretnék, mégsem tudom leírni úgy, ahogyan azt érdemes volna, és milyen fura ez, finomkodok a saját blogomon. Körbeírom magamat.
Ezért szar ez a blog, tudom, mert nem elég őszinte. Illetve az, de mégsem vagyok elég szókimondó, írok ilyen kis poénosnak szánt, de a legkevésbé sem vicces erőltetett nyomiságokat, ahelyett, hogy folynának ki belőlem a súlyos bekezdések nap mint nap, akármiről, az érzésekről, arról, ami van.
De végül is mi van?
Semmi.

Mert elfelejtettem ezt. Elfelejtettem a megélt dolgok rögzítésének fontosságát, pontosabban ennek élvezetét, az átadását, valamilyen szintű dokumentálását, mintha nem is történt volna semmi, mintha nem is motiválna már semmi. Ami nem jól van, pedig azt hiszem, nincs is így. Csak, csak - talán a helyzet az, hogy mindig ódzkodtam az ilyen olcsó filozofálgatástól, a látszólagosságtól, úgy véltem, ha már leérnek, kellőképpen megérnek az emberben a dolgok, akkor kapjanak formát is. De közben nem láttam, hogy ettől függetlenül is formába önthetők, ettől még létrehozható belőlük új formában más valami is. Én magam vagyok az, aki akadálya lettem annak, hogy a blogom mint olyan, blogként működjön. Üres, kiköpött napok, homályos lenyomatok és sokszor lényegtelen benyomások. Mert mintha még így sem szeretné az ember teljesen kiadni magát, ezért megmarad ez a szabadidőnek, amikor viszont kényszerből idebök valami böszmeséget. Olyan unalmas még nekem magamnak is, hogy nincs itt semmi, csak a farigcsált üresség, olykor hosszú hetekig, de ha mégis, az arról szól, mi miért ne meg hogy ne. Ne, ne, ne.

Megjegyzem, az elmúlt hetek eseményei sem kedveztek ennek, sőt. Csapás csapás után, szörnyű és szomorú csapások, amelyeket viszont mégsem tudnék könnyen leírni, a fent leírtak ellenére sem; pusztán mert olyan sűrű lenne nekem is, hogy nem akarnám ideömleszteni, és nincs is kedvem mindent, talán majd egyszer, a maga idejében.

Zseniális amúgy Hermann Hesse, épp a Sziddhártát olvasom, és hihetetlenül megragadott, csodálatos, bájos, érzékeny mese, ami egyúttal maradandó és gyógyító mű. Úgyhogy köszönöm Hessének.

Kollegák

- Neked mennyi van még hátra? - érdeklődött komolyan T. a cigiszünetben a még várható napi munkamennyiségről.
- Hát - merengtem el egy pillanatra komolyan. Tíz, talán tizenkét év? - mondtam végül viccesen.
- Hát, ha így folytatod, öt, talán hat hónapod lehet - vágta rá még viccesebben T. Ezután nevettünk.
Aztán hallgattunk.