Egy maréknyi emlék

Mint akit fejbe kólintottak, úgy keltem fel a székből.
Végül csak megindultam valahogy a kijárat felé, tétova lépteim úgy araszoltak a tömegben, mintha éppen keresnék valakit, lassan, szórakozottan, de beleegyezőn, kicsit sodortak erre, kicsit sodortak arra, mintha én is pont arra akarnék menni, elmélyült figyelemmel, a magabiztosság látszatát keltve szuggeráltam az arcokat, miközben fogalmam se volt, ki van ott, kit ismerek, ismerhetek-e valakit, és egyáltalán, merre menjek. A bizonytalanság mocsarának indái egyre szorosabban, egyre agresszívebben tekeredtek lábaim köré, és tudtam, ezt hamarosan leplezni sem tudom, és végképp elsüllyedek, de akkor hirtelen a tömeg szakadozni kezdett, és friss levegő vágott az arcomba, és rájöttem, végre rájöttem néhány másodperc után, hogy te jó ég, már kint vagyok.
A kijárat, mint nyugalmam egyetlen biztosítéka okádta a hideget, ahová néhány széles mosolyú nikotinfüggőt már kikergetett a kényszer, de ha úgy vesszük, engem is a kényszer kergetett ki, hiszen nem tudtam volna bent maradni. Ritkán menekülök egy moziból.

Odakint már lassítottam. A zsebembe túrva egy maréknyi emlék akadt a kezembe, egy marék emléket gyűrögetek, gondoltam, csupa foszlásnak indult, ismeretlen eredetű papírt, amit az idő mosógépe már jócskán szarrá áztatott, de a könyörtelen képzetet, hogy ez már nem felidézhető és helyreállítható, mégis meghagyta. Nem tudtam semmi épkézlábra gondolni, kamaszkorom jött elő szinte önkéntelenül, 16 éves kori önmagam caplatott szorosan mellettem és nézett rám dacosan, kimérten, frusztráltan, de rendkívül ostobán, miközben sértődötten mutogatott magára, mintha valamit megígértem volna neki, és nem teljesítettem, pedig valójában hozzá se szóltam, nem is mondtam neki semmit. De nem tudtam rá haragudni; ha akkor elkaphattam volna a kezét, bizonyosan addig húzom magammal, míg el nem keseredik teljesen, látva, mivé lehet, de ezt nem tudtam megtenni, s most, amikor szemrehányóan, amolyan temetetlen halottként járt a nyomomban, hirtelen már nem is magára, hanem rám mutogatott: nézd, mi voltál, nézd, mi maradtál, mindig is mondtam.

Mert maradtam.
Csak forgolódok, hánykolódok magamban, az üres szavak között, bezárva itt, szerencsétlenül, már hosszú-hosszú évek óta.