Izé, megint

Hát - nem sokat frissítettem mostans az elmúlt két hétben, igaz. Leginkább időhiány miatt, egyszerűen nem jutottam el idáig, még egy szimpla állapotjelentésre sem futotta. Azért ennek ellenére születtek mindenféle írások és sorok két halálom között, de érdemit valóban nem tudtam 'hozzám szólni'. (Mármint a blogomba, ide.)

Szóval megint a magyarázat, a szabadkozás, persze. Meg a bejegyzések között halmozódó számtalan piszkozat, lassan tényleg több lesz belőlük, mint közzétett bejegyzésből... De nem baj (?). Az persze fontos, hogy a befejezetlen-elmaradt-félkész írások többsége nem a 'megittam a kávét, aztán vécére mentem' problémáját járják körül, illetve nem is szeretném, hogy ezt járják körül (ha járkálnak egyáltalán valahogy-akárhogy) ezért próbálom némileg átgondolni őket, vissza kell bújnom-helyezkednem korábbi állapotokba/potaimba, amikor a bejegyzést elmentettem, amikor az még ez volt, és ez nyilván időbe telik. Már úgy összességében. De a mentés ideje lényeges, ami támpontot nyújt abban, hogy folytatni tudjam, amit elkezdtem.

Nyilván többre mennék, ha csak egy Word-dokumentumba írnék mindent, tulajdonképpen azt sem kell befejezni, és ott lenne minden egymás után, de ezzel sem megyek sokkal többre, úgyhogy ezt meg sem hallottam.

Szóval a lényeg, hogy megint. Azaz: 'megint úgy néz ki, hogy megjelenik pár írás visszamenőleg', amikor végre befejezem őket; aztán a múltkoriakból sem lett semmi. Pedig ezt nyilván én szeretném a legjobban (s tán egyedül).

És hogy a blog némiképp koherens maradjon, igen, az a múltkor említett hét a legrosszabb szerdai napjával valóban a legrosszabb volt azon a héten, csak ezt aztán nem írtam meg, szóval nagyobb katasztrófa azután nem történt. Mondhatni az utána következőn sem, bár a munkák megszaporodtak (szerencsére, s ha mostanra elkészült volna az október közepe-környéki posztom, amiben arról panaszkodom, hogy kevés a munka, akkor most tudnék utalni rá, hogy pedig erről nyavalyogtam, vagy akkor érthető lenne, de nem készült el, így meg nem utalhatok rá, és nesze nekem), és szabadnap nem volt, csak a meggörbedt hátú mániákus teljesítés, táncoló idegekkel és frusztráló tempóval (mi van?), hogy már a jobb szemem is bevérzett, holott az még szép tiszta volt. És még most sincs vége. (Jó, azért elég sokat kell bámulnom a monitort, persze.)

Ennek most viszont vége (hogy annyit azért már ne bámuljam, höhö). És ha mással nem is lesz tele a blog, mint csupa érdektelen magyarázkodással és semmitmondó utalással, nos akkor egyszer megszámolom őket, X időegységet kimérek, és összehasonlítom egy ugyanakkora egységgel, aztán máris látszik egy valamilyen fejlődés. Nem? Ez a Szupergyár.

Hommage à Sopranos

- Honnan is tudhatná - emeli rá lassan a tekintetét -, mi történt, ha eddig csak hallott valamit. Hm? Semmit nem tud bizonyítani - mondja mosolyogva, s kezével hátrasimítja olajjal kent haját. Láthatóan unja a helyzetet, magában már rég tovább is lépett rajta. Kiemel a hűtőből egy Heineken-t, Silvio asztaláról felkapja az aznapi Star Ledger-t, aztán lehuppan a székébe. Lapozgatja, de igazából egy betűt sem olvas belőle.
- Én nem tudom, Tony. Az a rohadt Ginsberg az oka. Az egész negyedben szétkürtölte, mi történt. Hogy micsoda embertelen módszerek. Ott hisztériázott Gergely atyának is a templomban. Egy hétig pumpálták bele a morfiumot.
- Ugyan már Paulie, senki nem hitt neki.
- Ton, tudják, hogy mi voltunk, mérget vennék rá. Phil is azért hívott, vagy nem? Te mondtad; hogy puhatolózni akart.
- Phil egy oltári nagy barom, először puffog, aztán megnyugszik. Egy-két newark-i telekkel meg némi részesedéssel a lóversenyből simán kezelhető. Ne aggódj miatta. Ha Phil tudja is, ha elérnek hozzánk a szálak, megvárjuk, amíg eléggé felháborodik, és ő maga jön el hozzánk.
- Túl büszke ahhoz. Azt akarja, hogy hazudjunk neki, aztán ezt az orrunk alá dörgölhesse. Ezt a pofátlan kis szarházit... csak mert hazavágtuk az egyik emberét.
- Na állítsd le magad Paulie, meg különben is, anyádat nem kéne meglátogatnod?
- Onnan jövök. Vittem bonbont. Nem jól van.
- Akkor add ezt oda neki... - pattan fel Tony a székből.
- Köszönöm Ton, köszönöm! Hálás vagyok, nem felejtem! Ő is hálás lesz.
- Jó, jó...
- Nincs kedved a ma esti Yankees-hez? Két jegyem van az első sorba.
- Hé, azokat árulnod kell, nem elszórni! Nem, nincs kedvem, Carm-mal behívattak minket a suliba, Anthony-val van valami.
- Melyik tanár volt az? Odamegyünk a srácokkal, szétb*sszuk a fejét! Csak mondd meg, csak mondd meg, melyik volt az!
- Ugyan már, semmi szükség erre. Na menj, még... rengeteg dolgom van.
Még AJ felől sem lehetek nyugodt - villan át Tony agyán, már nem figyel az ő hűséges katonájára. Szivart nyom a szájába, s míg elkíséri az ajtóhoz, nehéz karja Paulie vállaira nehezedik. A kérdő, szomjas tekintetű Paul nincs meggyőzve.
- Valamit mégis, valamit nem tehetek érted, Főnök?
- De. Húzzál már a p*csába - mondja már indulatosan, ahogy a kitárt ajtón gyakorlatilag kilöki szerencsétlent. - A jegyeket meg add el! - kiáltja még utána.
- A meccsre majd Vito-val megyek! - veti oda sértődötten Paulie, de az ajtó épp bezárul.
- Tiszta eszelős ez a Paulie. Talán pihennie kellene... - szólal meg váratlanul az asztala fölé görnyedő Sil.
- Még átgondolom.

Vágás. Christopher még utoljára szippant egyet a dohányzóasztalról, mielőtt elindul, a háttérben A három amigó vibrál.
- Mit akarhat, épp most? Mi lehet olyan fontos?
- Én nem tudom, Adriana, de már elegem van. Ezt az utolsót még megcsinálom, de aztán kérek egy kis pihenőt. Egyszerűen muszáj pihennem.
- Lehet, hogy végre itt a nagy lehetőség.
- Ugyan már, hagyjuk ezt. Hányszor itt volt "a nagy lehetőség", és nem történt semmi. Tony is csak folyton hiteget, de csak csicskások kellenek neki - mondja, és felkapja a kabátját. - Én már nem hiszek el semmit - és azzal behúzza maga mögött az ajtót.
Adriana még szív pár slukkot, utána ő is az asztalhoz járul. Kimér egy csíkot a halomból, felszívja. Hátradől, szipog.

Egy mambószám úszik fel.