Esti kis

"Fölzaklatva ezektől az újságoktól, minden helyzetben megaláztatva és újra-újra vérig sértve lézengett ide-oda, s mint akit megnyúznak és nyers húsához tapadnak a tárgyak, fájóan fölszaggatva a gyógyuló hegeket, minden benyomásra betegesen fogékony lett - minden érzéke kiélesedett és megfinomult, s egy szó, mely megütötte fülét, egy ismeretlen alakú pohár nyomorúságos szobájában jelképpé, feledhetetlen emlékévé vált, s mikor végre a napi lótás-futástól bódultan ágyba bújt, fölbugyogott szívében a honvágy a régi dolgok, a régi emberek után. És kétségbeesetten vágyakozott haza."

Nem olvasta tovább. Fölzaklatva ezektől a hasonlóságoktól az erkélyre sétált, hogy csillapítsa kételyeit, cigarettára akart gyújtani. Az égen a holdvilág ücsörgött fáradtan, bús tekintetével még a messzeségből is simogatott.
- Hát mégis csak látnak - mosolygott cinikusan - mégis csak. Ettől egy pillanatra megkönnyebbült. Lelkét a késő szeptemberi levegőbe engedte, halványan azt remélte, vele együtt gyötrelmei is távoznak. De ahogy ez korábban még nem fordult elő, úgy most sem történt semmi. Számít ez valamit? Mindennek a vége a fontos - kétségei ismét csak az elkönyvelt időről, a megnémult jelenről kezdték a suttogást, a vissza nem térő csodákról, egy elszalasztott élet lehetőségeiről. Hát hogyan pereghetett ki az ujjaim közül? Miért hagytam ezt? A Hold köré lassan fellegek gyűltek, szomorú gazdájuk tekintetét fenyegetőre rajzolták.
Odalent Barna a pilláit dörzsölte, alakja elveszett a némaságban. Halk sóhaj hagyta el ajkait.
Ez a háború még sokáig tart.

Fogódzkodj meg kissé anyám...

...ez megint kevesebb, mint a múlt hónapban.
Ennek pedig két következménye lehet:

1. csendesen megköszönöd, hogy még abból a kicsiből is kiszorítottam megint, amennyit lehetett, s hogy töretlen optimizmusommal kacsingatok új lehetőségek felé, ezért megkérdezed, tudtok-e esetleg Ti segíteni valamit, s tán még azt is, egyébként hogy vagyok,
2. vagy a fejedet rázva már meg sem nézed, mennyi is pontosan, majdnem elsírod magad, hogy ez bizony a kettőtök kapcsolatába kerülhet, ezért adsz még egy - utolsó - hónapot arra, hogy a szerinted hiányzó összeget a kezedbe nyomjam, és egyébként is értsem meg, majd még megkérded, miért nem keresek már valami teljesen mást?

Ha válaszolnom kéne, bizony ezeket mondanám:

1. Ugyan már, ne hülyéskedj... örülök, hogy figyelsz rám, hogy megértesz, jól tudod, hogy lassan háromfelé szakadok. És most a tandíjat is csengetnem kell, különben biztosan több volna, a következő hónap majd jobb lesz, és igyunk meg egy kávét...
2. Legalább négy helyről várok visszajelzést, legutóbb is én kerestem újra a hirdetőt a nemleges válaszért. A lehetőség nem szalad el. A legfontosabb nekem, hogy büszke légy rám, ne veszekedjetek. Szégyen, hogy még egyiket sem tudtam elérni. Kitartóan keresek tovább, hisz' a világért sem szeretnék haragot.

Csak egy ötpercre tényleg, csak ennyi időre nyomjanak víz alá - tutira a várt eredményt hozza -, de ezt így ne, tényleg ne, ehhez nincs kedvem.

Amúgy nem kizárólag Cseh-Tamás dalokat szánok a posztok címeinek, de ha egyszer már elmondta... s annyira de annyira... szóval nagyon.

Megnémulok

Márpedig ahogy ez kinéz...

Úgy ébredtem, mint aki nem akar tudni magáról.
Ahogy kipattant a szemem, azonnal igyekeztem automatára kapcsolni, hogy még véletlenül se marjanak meg a kétely csápjai. Úgy tettem, mint aki képes erre. De nyilván késő volt, ha már felmerült, hogy valahogy valamit másképp kéne. A karok az arcomba másztak, a nyakam köré fonták magukat, fojtogattak. Valamit suttogtak. Tűnni fog, az a kevés is tűnni fog. Mérges tapadóik a homlokomon cuppogtak, aztán beszédük vihogásba csapott át, ami csak úgy visszhangzott az üres lakásban. Eltelt vagy négy-öt perc, mire a hangjuk elhalkult, és megráztam magam. Akkor ahogy megállapodtunk, gondoltam.

Kimásztam az ágyból. Hasogató fejjel, lüktető szemekkel támolyogtam a konyhába tenni a dolgomat, lenni akartam a ténykedésben, de nem ment. Hiábavaló volt minden színjáték. A háttérben az ösztön vetített lassított felvételeket, szivárványos emlékképek váltották egymást bizsergető mélységekkel és magasságokkal, mindazzal, ami tegnap még kézzel fogható jelen volt. Káprázatos, csodálatos, torokszorító jelen. De nem akartam reagálni. Kezem megremegett, a kávé megadóan löttyent a padlóra. Hát mi történt... gondoltam. A választ magam sem tudtam, de már azt is nehéz volt behatárolni, hogyan jött a kérdés. Mi történt tegnap óta? Vagy mi történt úgy egyáltalán? Csak egy kontúr maradtam a rajzlapon, befejezetlen vázlat, gondoltam, de nem lehet kiradírozni. Igen, és mégsem. Mert radírozni lehet, de felejteni nem. Új kávét tettem fel, akkor kezdjük elölről. Arcomat hideg vízbe mártottam, belenéztem a tükörbe. Nem volt mit mondanom. Vártam magam, de nem jöttem elő. Csak véreres szemekkel találkoztam. A képek még peregtek, de fekete-fehérbe olvadtak, kitartóan várták nézőjüket. De hiszen segíteni jöttek! Erre váratlanul melegség öntött el, érzés a távolból, ami nem szorul magyarázatra, de bizonyította, hogy létezem. A messzeség, valóban a messzeség üzent, hallani vágyott, de sosem hallott hangjával simogatott. Nem vagy egyedül, mondta, nem vagy. Én is egyedül vagyok. És erre már mondtam volna valamit, meg akartam köszönni, amíg még lehet, amíg nem késő, kiáltottam volna, hogy biztosítsam, vagy hogy jöjjön el értem, de nem lehetett. A messzeség messzeség maradt. Távoli, homályos, érinthetetlen. Jelei mégis érkeznek, és én beértem ennyivel. Hát nincs mitől tartanom. Mosolyogtam.

Mire a kávé lefőtt, a reggel behúzta függönyét. Az ablakon szikrázott a nap. Micsoda egy zűrzavar... kortyolgattam, és fejemben az utolsó üzenet ismétlődött. Nem vagy egyedül... én is egyedül vagyok.
Én magányos társam, végre hazaértél.