Márpedig ahogy ez kinéz...
Úgy ébredtem, mint aki nem akar tudni magáról.
Ahogy kipattant a szemem, azonnal igyekeztem automatára kapcsolni, hogy még véletlenül se marjanak meg a kétely csápjai. Úgy tettem, mint aki képes erre. De nyilván késő volt, ha már felmerült, hogy valahogy valamit másképp kéne. A karok az arcomba másztak, a nyakam köré fonták magukat, fojtogattak. Valamit suttogtak. Tűnni fog, az a kevés is tűnni fog. Mérges tapadóik a homlokomon cuppogtak, aztán beszédük vihogásba csapott át, ami csak úgy visszhangzott az üres lakásban. Eltelt vagy négy-öt perc, mire a hangjuk elhalkult, és megráztam magam. Akkor ahogy megállapodtunk, gondoltam.
Kimásztam az ágyból. Hasogató fejjel, lüktető szemekkel támolyogtam a konyhába tenni a dolgomat, lenni akartam a ténykedésben, de nem ment. Hiábavaló volt minden színjáték. A háttérben az ösztön vetített lassított felvételeket, szivárványos emlékképek váltották egymást bizsergető mélységekkel és magasságokkal, mindazzal, ami tegnap még kézzel fogható jelen volt. Káprázatos, csodálatos, torokszorító jelen. De nem akartam reagálni. Kezem megremegett, a kávé megadóan löttyent a padlóra. Hát mi történt... gondoltam. A választ magam sem tudtam, de már azt is nehéz volt behatárolni, hogyan jött a kérdés. Mi történt tegnap óta? Vagy mi történt úgy egyáltalán? Csak egy kontúr maradtam a rajzlapon, befejezetlen vázlat, gondoltam, de nem lehet kiradírozni. Igen, és mégsem. Mert radírozni lehet, de felejteni nem. Új kávét tettem fel, akkor kezdjük elölről. Arcomat hideg vízbe mártottam, belenéztem a tükörbe. Nem volt mit mondanom. Vártam magam, de nem jöttem elő. Csak véreres szemekkel találkoztam. A képek még peregtek, de fekete-fehérbe olvadtak, kitartóan várták nézőjüket. De hiszen segíteni jöttek! Erre váratlanul melegség öntött el, érzés a távolból, ami nem szorul magyarázatra, de bizonyította, hogy létezem. A messzeség, valóban a messzeség üzent, hallani vágyott, de sosem hallott hangjával simogatott. Nem vagy egyedül, mondta, nem vagy. Én is egyedül vagyok. És erre már mondtam volna valamit, meg akartam köszönni, amíg még lehet, amíg nem késő, kiáltottam volna, hogy biztosítsam, vagy hogy jöjjön el értem, de nem lehetett. A messzeség messzeség maradt. Távoli, homályos, érinthetetlen. Jelei mégis érkeznek, és én beértem ennyivel. Hát nincs mitől tartanom. Mosolyogtam.
Mire a kávé lefőtt, a reggel behúzta függönyét. Az ablakon szikrázott a nap. Micsoda egy zűrzavar... kortyolgattam, és fejemben az utolsó üzenet ismétlődött. Nem vagy egyedül... én is egyedül vagyok.
Én magányos társam, végre hazaértél.
Úgy ébredtem, mint aki nem akar tudni magáról.
Ahogy kipattant a szemem, azonnal igyekeztem automatára kapcsolni, hogy még véletlenül se marjanak meg a kétely csápjai. Úgy tettem, mint aki képes erre. De nyilván késő volt, ha már felmerült, hogy valahogy valamit másképp kéne. A karok az arcomba másztak, a nyakam köré fonták magukat, fojtogattak. Valamit suttogtak. Tűnni fog, az a kevés is tűnni fog. Mérges tapadóik a homlokomon cuppogtak, aztán beszédük vihogásba csapott át, ami csak úgy visszhangzott az üres lakásban. Eltelt vagy négy-öt perc, mire a hangjuk elhalkult, és megráztam magam. Akkor ahogy megállapodtunk, gondoltam.
Kimásztam az ágyból. Hasogató fejjel, lüktető szemekkel támolyogtam a konyhába tenni a dolgomat, lenni akartam a ténykedésben, de nem ment. Hiábavaló volt minden színjáték. A háttérben az ösztön vetített lassított felvételeket, szivárványos emlékképek váltották egymást bizsergető mélységekkel és magasságokkal, mindazzal, ami tegnap még kézzel fogható jelen volt. Káprázatos, csodálatos, torokszorító jelen. De nem akartam reagálni. Kezem megremegett, a kávé megadóan löttyent a padlóra. Hát mi történt... gondoltam. A választ magam sem tudtam, de már azt is nehéz volt behatárolni, hogyan jött a kérdés. Mi történt tegnap óta? Vagy mi történt úgy egyáltalán? Csak egy kontúr maradtam a rajzlapon, befejezetlen vázlat, gondoltam, de nem lehet kiradírozni. Igen, és mégsem. Mert radírozni lehet, de felejteni nem. Új kávét tettem fel, akkor kezdjük elölről. Arcomat hideg vízbe mártottam, belenéztem a tükörbe. Nem volt mit mondanom. Vártam magam, de nem jöttem elő. Csak véreres szemekkel találkoztam. A képek még peregtek, de fekete-fehérbe olvadtak, kitartóan várták nézőjüket. De hiszen segíteni jöttek! Erre váratlanul melegség öntött el, érzés a távolból, ami nem szorul magyarázatra, de bizonyította, hogy létezem. A messzeség, valóban a messzeség üzent, hallani vágyott, de sosem hallott hangjával simogatott. Nem vagy egyedül, mondta, nem vagy. Én is egyedül vagyok. És erre már mondtam volna valamit, meg akartam köszönni, amíg még lehet, amíg nem késő, kiáltottam volna, hogy biztosítsam, vagy hogy jöjjön el értem, de nem lehetett. A messzeség messzeség maradt. Távoli, homályos, érinthetetlen. Jelei mégis érkeznek, és én beértem ennyivel. Hát nincs mitől tartanom. Mosolyogtam.
Mire a kávé lefőtt, a reggel behúzta függönyét. Az ablakon szikrázott a nap. Micsoda egy zűrzavar... kortyolgattam, és fejemben az utolsó üzenet ismétlődött. Nem vagy egyedül... én is egyedül vagyok.
Én magányos társam, végre hazaértél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése