Mintha

Úgy rám tört most az írhatnék, de gyorsan el is szállt, szinte azonnal rájöttem, hogy mégsem tudom megfogalmazni, ami bennem van, amit szeretnék, mégsem tudom leírni úgy, ahogyan azt érdemes volna, és milyen fura ez, finomkodok a saját blogomon. Körbeírom magamat.
Ezért szar ez a blog, tudom, mert nem elég őszinte. Illetve az, de mégsem vagyok elég szókimondó, írok ilyen kis poénosnak szánt, de a legkevésbé sem vicces erőltetett nyomiságokat, ahelyett, hogy folynának ki belőlem a súlyos bekezdések nap mint nap, akármiről, az érzésekről, arról, ami van.
De végül is mi van?
Semmi.

Mert elfelejtettem ezt. Elfelejtettem a megélt dolgok rögzítésének fontosságát, pontosabban ennek élvezetét, az átadását, valamilyen szintű dokumentálását, mintha nem is történt volna semmi, mintha nem is motiválna már semmi. Ami nem jól van, pedig azt hiszem, nincs is így. Csak, csak - talán a helyzet az, hogy mindig ódzkodtam az ilyen olcsó filozofálgatástól, a látszólagosságtól, úgy véltem, ha már leérnek, kellőképpen megérnek az emberben a dolgok, akkor kapjanak formát is. De közben nem láttam, hogy ettől függetlenül is formába önthetők, ettől még létrehozható belőlük új formában más valami is. Én magam vagyok az, aki akadálya lettem annak, hogy a blogom mint olyan, blogként működjön. Üres, kiköpött napok, homályos lenyomatok és sokszor lényegtelen benyomások. Mert mintha még így sem szeretné az ember teljesen kiadni magát, ezért megmarad ez a szabadidőnek, amikor viszont kényszerből idebök valami böszmeséget. Olyan unalmas még nekem magamnak is, hogy nincs itt semmi, csak a farigcsált üresség, olykor hosszú hetekig, de ha mégis, az arról szól, mi miért ne meg hogy ne. Ne, ne, ne.

Megjegyzem, az elmúlt hetek eseményei sem kedveztek ennek, sőt. Csapás csapás után, szörnyű és szomorú csapások, amelyeket viszont mégsem tudnék könnyen leírni, a fent leírtak ellenére sem; pusztán mert olyan sűrű lenne nekem is, hogy nem akarnám ideömleszteni, és nincs is kedvem mindent, talán majd egyszer, a maga idejében.

Zseniális amúgy Hermann Hesse, épp a Sziddhártát olvasom, és hihetetlenül megragadott, csodálatos, bájos, érzékeny mese, ami egyúttal maradandó és gyógyító mű. Úgyhogy köszönöm Hessének.