Pocsék hangulatom volt ma. Ha nem szerda lenne, azt mondanám, hogy a héten a legpocsékabb volt, de így meg ki tudja, mi van még hátra. Alig tíz perccel ébredés után próbáltam meg beadni anyáméknak, hogy azért adok ismét kevesebbet, mert közterületen szemeteltem, a rendőrség rajtakapott, és ki kellett csengetnem egy húszrongyos bírságot, ha nem akartam, hogy jöjjön a végrehajtás. Ez részben igaz is volt azzal a különbséggel, hogy ez még a nyáron történt, és ezt az összeget azóta sem fizettem be. Úgy tűnt, nem fogadják rosszul, nekem mégis görcsbe állt a gyomrom. Megígértem anyunak, hogy még a héten jelentkezem, aztán eljöttem.
Azért kicsit megkönnyebbültem. Azzal nyugtattam magam, hogy majd találok valami megoldást, nincs még közel a félév vége, ráér a tandíj később is, a törlesztés, no meg a büntetés befizetése, egészen 30-áig, ugyanis november 1-jétől valóban a végrehajtók jönnek, onnantól övék az ügy, jönnek és lefoglalnak majd valamit, bár nem is tudom mit, azt a valamit, amit találnak ekkora értékben, de nyilván ha többet ér, és megtetszik nekik, abból nem jön visszajáró. Szóval nyugtattam magam, az már eszembe sem jutott, hogy nem tudok majd elutazni a következő konzultációra, erre már nem is gondoltam, egyszerűen csak elmerültem a reggelben, tetszett a hazaút. Ekkor még a More Than a Feeling-et tekertem csutkára a Boston-tól, csak úgy, mert jól esett, jobban, mint egy második kávé, amit ilyenkor, anyuéktól hazajövet még munka előtt szokásosan elfogyasztok. Még mamámhoz ugrottam be, akinél kínomban bugyuta viccek mesélésébe kezdtem a halálról, mintha oldódtam volna, már nekem volt kényelmetlen. De szerencsére elnézte, még valamennyit nevetett is. Aztán ahogy ilyenkor szokásos, Speedy Gonzales-be kapcsoltam, hogy újra átszeljem a várost.
Na és ilyenkor jön az első biztos törés. Menetrendszerűen. Éppen, amikor közlekedem. Valahol hallottam nemrég, talán egy beszélgetés során ejtette el valaki, amikor megpróbált beazonosítani egy illetőt (nem én voltam az), hogy sz*r zenéket hallgat, ettől meg sz*rul érzi magát. Kis túlzással valami ilyesmi lehet igaz rám is, azzal a különbséggel, hogy nem hallgatok sz*r zenéket, de amit hallgatok, hatással van rám. Nyilván azért is hallgatom, amit hallgatok, hogy hasson, és nem is ez okozza az általános letargiát. Akár teljesen másképp is érezhetném magam. De végül mégsem, és ami szól, az hat. Így áll elő a helyzet, hogy állok egy helyben a villamoson megfeszülten, reszketek, néha apu ökölbe szorult keze vagyok, néha meg apu homlokán legördülő izzadtságcsepp, néha pedig nem érdekel, mi vagyok. Csak állok ott egy helyben és omlok össze, vagy éppen ülök, és hullok darabjaimra. Mindegy.
Az egész napot nem mesélem el, nincs nagyon értelme. Beérkezem, elrévedek a gép előtt, mint mindig, és egészen messze, valahol 10 ezer mérföldre innen járok, és kizökkenteni akkor sem tudna senki, ha két kézzel lökdösne. A távolság az enyém, velem van, és én vele vagyok. Erre gondolok. A fellegek látványa megnyugtat.
Azután este, amikor otthon már az automatizmus ural, és némileg a kínok is oldódnak, zenéket nyomok be. Mindegy, miket, nem is akarom tudni, teljesen random mennek a gyanútlanul betett mindenféle számok, jobb az úgy, ha semmi konkrét nem szól. Aztán megakadok a Hotel Californián, ahogy hirtelen megszólal, és ding, szédülni kezdek. Hiába falom a krumplis tésztát, hiába vagyok túl már majdnem az egész tányéron, egyszer csak olyan farkaséhség tör rám, olyan kongó ürességet érzek a gyomromban, hogy a hányinger kerülget. Olyan éhség ez, amiről tudom jól, hogy igazából nem az evés küzdi le. Egyszerűen csak jön. Hirtelen lever a víz, a halántékom lüktetni kezd, elönt a forróság. Just can't kill the beast, hallom. Kiejtem a villát a kezemből, és arra gondolok, hogy mindjárt elájulok. This could be heaven, or this could be hell?
Tökmindegy melyik, csak teljen már le.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése