A rónin kegyelme I.

Megjött Katsuhito és a féktelen düh rángatózó vérebei vad csaholásba kezdtek. Tamahaganija zöldesen csillant fel a bosszúvágy fényében, ahogy a Hold egy pillanatra kiszabadította magát a habfüggönyökből és ráengedte pillantását. Nem volt tovább út, a hajsza véget ért. Hamarosan vendéged érkezik, morogta szomjas farkasvigyorral, aki nem más, mint maga az elkerülhetetlen sors. Az alkonyati levegőt a borzongás hidege kezdte hirtelen csipkedni, de Katsuhito nem fázott, voltaképp nem érzett semmit, egy izzó hústömeg volt, a testéből gomolygó meleg levegő csak úgy olvasztotta körülötte a sötétséget, akár egy süvítő gőzmozdony az éjszaka gyomrában. Elszántságánál csak türelmetlensége volt nagyobb, szandálját félrehajítva felpattant az első fára, és beleszimatolt a vérszagú homályba: infrára váltott látással csalogatta elő a hegy mélyén kapaszkodó alamuszi ösvényt. Aztán kilőtt, ágról-ágra tigrisként vetődve repült át vagy ötven gyilkos métert. Vagy ötven gyilkos métert. A fenyők rettentő sustorgása eközben mélységesen cinikus kánonként ismétlődött.

Kerek húsz holddal ezelőtt, amikor a sógunátusi kiborgok váratlanul lecsaptak rá, a maradék hitét is elvesztette. Ez röviddel azután történt, hogy otthonát felgyújtották, miután feleségét és pici lányukat gondosan megkötözve a pincében hagyták. Katsuhito későn érkezett: a háza lángokban, és családja keserves ordítása szűrődött ki, de nem juthatott be: a robotok már várták. Tízen, húszan, talán negyvenen is előkerülhettek, mire a rónin végzett az őrszemek lekaszabolásával. Próbálták lefogni - sikertelenül. Ekkora túlerővel szemben pedig még a Tokugawákkal szemben is győzedelmeskedő Katsuhito sem bírt. A sógun reszketve várta a nagy találkozást, de Katsuhito még aznap éjjel megszökött a palotájából. És húsz hold sem volt elég, hogy újra markában tudhassa - a rónin egyenként számolt le a kiborgokkal, a sógun megszégyenült és hatalmát vesztette, elmenekült, remeteként elbujdokolt a hegyekben. De soha nem adta fel, hogy revansot vegyen.
Katsuhito sem.

Katsuhito ott állt, szilárd eltökéltséggel a barlang bűzös pofájában, és várta az első jelet: ropogó kavics vagy libbenő selyem hangját, fém halk csilingelését... a lélegzet elakadását.
Katsuhito türelmes ember volt. Katsuhitonak csak egyszer lehetett meglepetést okozni.
(folyt. köv.)