Koppan a tekintet a padlón, mint az elejtett akkumulátorok csere előtt, aztán kezdődik a zörgés, először a tompai hármas gyilkosság, ahol már hetedik napja helyszínelnek, egy borsodi árvaház, ahol egy gondozót öltek meg a szociális munka napján, és Minnesotából is érkeznek a hírek, hogy halálra szúrta csecsemőjét a 18 éves anya, és ez így pörög, zúz bele az agyba, amíg elszakad a film, amíg a digi bírja, amíg a kártyán hely van, amíg le nem merülök én, aztán kilököm a piszkot, nyitok egy új lapot,... és végül nem írok semmit.
Itt hagytam abba egy évvel ezelőtt.
A helyzet azóta rosszabb. Már nem elég, ha szembe jönnek a borzalmak, elébük akarok menni. Közvetlen tapasztalás kell, a saját szemem kínja, a saját bőröm horzsolása. Mégis miért? Magamért. Hogy akkor mégis ki vagyok? Bemutatnám magamnak magamat, de képtelenség, meg se hallanám, amit mond. Akkor mit mondanék másnak? A 12 dühös ember vagyok, az Apokalipszis négy lovasa, a halott ember a vadonban, Jack Torrance elszabadulva a szállodájából, az étvágyát csillapítani képtelen Dexter Morgan vagyok, Batman és Joker egyszerre, egy őrülettől hahotázó, tetőtől talpig feketébe öltözött, eszelős tekintetű ismeretlen. Ez mind vagyok. Azt hiszem, ezt mondanám. Függöny.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése