Nem-köszöntő

Nem köszöntő,
nem köszönt ő,
nem-köszöntő...

Késlekedéssel ugyan, mert hát... végül is nem akartam. De mindig is ott voltak, e mellett képtelenség elmenni. Végigkísértek, akárhol jártam, akárhová jutottam, de ha nem, akkor is magam mellé képzeltem őket, mintha a törődésükre, támogatásukra lett volna szükségem akár utólag, akár a tudtuk nélkül is. Ez persze mentális és spirituális komplikációktól sem kímélt, hisz az ember könnyen azt hiszi, csak a legvégső nincstovább-helyzetben kiált majd a támaszért, de addig - míg nem berreg a vészcsengő, míg az úton a táblák szakadékot nem jeleznek, míg a szív vért pumpál az agyba, míg a térdek össze nem koccannak - elég a tudat, hogy valahol ott, vagy valahol belül ott a menedék, ahová bújhat, ott a kéz, amibe kapaszkodhat; tán a belső támasz segít a legtöbbet. Úgy már végig lehet menni.
És ha később eltűnt is, a tekintet perifériáján - furcsa mód - újra és újra felbukkant az az egy név, ami egy nagyszülő, egy volt osztálytárs, egy évfolyamtárs, egy későbbi ismeretlen ismerős, vagy akár egy segítő munkatárs személyében várta, hogy megérkezzem oda, ahová talán nem lehetett volna, ha ők nem figyelnek.

Ha ez csak valamiféle szentimentális sziruppal átitatott gyermeteg, túlvízionált képzelgés, egy sóhajtást akkor is elengedek most értük. Megérdemlik. (Kieg.: természetesen köszönettel együtt.)