Szemfényvesztő

Megrázva a Végső Kaleidoszkópot, távoli mesék csillogó gyöngysora gurul szét. A horizonton andalító álmok gyűlnek, s szivárványos kincsek csörgedeznek a falakon túl. Micsoda szép, színes világ... nézd amott! Azok színek. Milliónyi titkot dédelgető ábrándos univerzumok, csupa bársonypuha-kristálykemény tekintet. Nem ismernek véletlent. Számukra nincs ilyen. Míg a szigorú tekintetű fák maguk alatt roskadoznak, melegséget szólongatnak a puha fellegek; s míg kristálymagányt úsztatnak a csillogó vizek, addig mosolyt kacsintanak a napfényes kertek... Mit is jelent mindez?

Megrázom, forgatom, csavarom; néha megütögetem. Az elképzelt-vágyott, de jól ismert színeket várom, amik mindig kirángattak innen és mosolyt kanyarítottak savanyú arcomra. De mindegy neki, mert a hatás ugyanaz: semmi. Egyszer a fenséges Végső Kaleidoszkóp is megfárad. Lehet, hogy ez a pillanat most jött el. Lehet, hogy nem szabad forgatnom már. Marconára satírozott hegyoldalakat, búsan koppanó járdákat mutat... nem, nem ez kellett, ne ezt mutasd nekem. Sokkal inkább az az ajkakat áztató gyönyörű naplemente, az a könnyű nyári zápor, inkább azokat mutasd. Nem szabad megtörni - gondolom magamban -, a káprázat nem így írta meg a szonettet. A káprázat zenével és fénnyel töltötte meg művét, lágy arcéleket festett, nem sötét árkokat, világos és tiszta tónusai mosolyt zenéltek, minden hangja egy újabb, bizalmasabb érintés. Micsoda öröm volt, amikor a fullasztó hőségben szellőt engedett az arcunkhoz, amikor tenyerünket melegítette a zord fagyban, amikor levelet hullajtott ősszel a lábunk elé; de nem a megkopott-fáradt szürkeségben, hanem az ezer színárnyalatban pompázó, aranybevonatú fényben. Amikor kézen fogva sétáltatott minket a tündértavak partján csupa sejtelemkék csillogásban. Ezt akarom látni újra, nem a jégcsapok között bóklászó magányt.
Pedig a Kaleidoszkóp megüzente: nincs több talányos homály. A sarokban bujkáló kísértetek ideje leáldozott. Szemem a szomját oltotta, mikor belenézett. Akárhányszor megforgattam, megnyugvás várt. Mégis leteszem most. Nyugodjon.

Ebben a pillanatban huzat vágtat keresztül a szobán, és a mágikus szerkezet megbillen a polcon; még idejében elkapom. Egy váza ledűl, néhány cserép követi, a fejem kapkodom. A kis lakásban mintha vihar kerekedne, az asztalomról összes-vissza szállnak a papírok. Gyorsan elkapok néhányat, amennyit érek, és szorítom őket, míg a légmozgás megnyugszik. Elrendezem őket, semmi baj. Ott mozog minden, ahol hirtelen szél támad. Ezért nem aggódom.