Pontosan akkor értem a bejárathoz. Nem előbb, nem később.
Száraz szél vágott az arcomba, a szemeimből kisodorta a könnyet, ő meg az épületből kifelé, a forgóajtó felé ringott, mint valami fenséges városi hattyú. Ő ki, én be. Csak pislogtam a homályban, de az üvegfalon át jól láttam; szemernyit sem változott. Éppen két éve, hogy se híre, se hamva.
Még rá sem kellett néznem, tudtam, hogy ő az. Hogy ott volt. A mozgása, az alakja, a tempója. És már nézett. Mit nézett, egyenesen bele szegezte a tekintetét az enyémbe. És tudta, hogy jövök, hogy éppen most fogok jönni, egyszerűen tudnia kellett. Nem tudtam szabadulni ettől a láncra verő tekintettől. Hogy mit láttam benne? Szomorúságot, dühöt, fáradtságot és ijedtséget, azt hiszem. És megijedtem én is. És elképzeltem, mi lesz. Ő odaér az ajtóhoz, én megállok, feszengve várom, amíg kiér, az ajtó átfordul, ráköszönök rögtön. Hosszan, jó kényelmetlenül zajlik. Kicsit mosolygok hozzá, mint rég nem látott ismerőssel, ha találkozom, valamit kérdezek, vagy mondok feszengéstől akadozva, de ha válaszol, tudom, erre a két percre legalább letészi a régi zsákokat. Micsoda gyötrelem, táncoló pengeél, a másodpercek feszengése. És nem így lett.
Ő az ajtóhoz ért, én feszengve megálltam, de várnom sem kellett, süvített kifelé a forgóajtó. Ő kilépett, kezében a szatyrokkal, fennhangon egy hellót kiáltottam.
- Heló - mondta. Csak úgy, belevágva a levegőbe, egy száraz, kimért heló. Felém se fordult. Meg se állt, csak haladt előre elszántan, dühösen, komoran, sértetten. Nem is álltam tovább, beszálltam az épületbe.
És én pedig azt hittem, nem ilyen lesz.
Mind a ketten feketében voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése