Ismét az álom alattomos, könnyű ígérete énekel.
Előttem kacér emlékképek nevetnek, melyeket sosem éltem meg.
Hosszú, nehéz utam volt mégis. Hosszú, nehéz utam kinevet, mégis.
A hangokat már nem hallom, az ízeket nem érzem. A gesztusokat látom vég nélkül, szemtelen, üres grimaszokat, hamis sandításokat, kényszerű érintéseket.
Elfáradtam.
Lehettem volna fésű... nem lettem. Magam terhe lettem, egy kelletlen vendég itt a semmi alján, rózsaszínű egek cinikus követője, esővíz csillapíthatatlan szomjazója, hatalmas puszták fűrészelője. Nincs közöm az egészhez.
De csak megyek tovább.
És csak megyek tovább.
De előbb talán... keresek egy hűvös zugot, fejemet álom igájába hajtva merülök tovább.
De nem megy, végül nem megy.
Szorít... a cipő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése