A fák megadóan legyintettek az első zizzenésre, de az apró bogarak már sorjáztak otthonaikba a föld alá, az eső közeledtét szaglászták: orrukat belefúrták a hideg földkupacokba, és várták, hogy érkezzen, hogy végre kezdődjön, zúduljon, mint a megfoghatatlan teremtő erő nagyságos, fenséges szimfóniája, gigantikus zuhanya, egy végső tisztító gesztus, ami védhetetlenül átmos mindent és újult erővel áldja meg porcikáikat.
Mielőtt azonban az idő végképp megadta volna magát, még egy utolsó cigarettára gyújtott. Kissé cinikusan, mégis nehéz szívvel, de még egyszer körbenézett, aztán elmerült végleg a balfenéken - nem talál itt már semmit.
A nyár is megfáradt - suttogta a szél könnyedén, finoman -, ideje hát más környék után néznünk. Hangját sötét orkánok serege követte.
Az első csepp egy gesztenyelevelet ért - óvatosan, jó taktikus módjára -, s ahogy deszantos könnyedséggel leérkezett, apró permetekben körbepettyezte magát, aztán pillanatnyi gondolkodás után újra összegyűlt, majd visszanyert erejével meghajlítva kissé a levelet maga alatt, lassan meglendült, nekirugaszkodott, hogy aztán folytatva a neki rendeltetett útját, meg se álljon a hegyéig. Onnan aztán már csak a pillanat törtrésze volt a földre céloznia magát, elrugaszkodni, és minden kétség és balsejtelem nélkül egyenest a mélybe zuhanni.
Zuhant kecsesen, könnyedén, egyre nagyobb sebességgel, eltökéltsége itt már semmit sem számított, hiszen zuhant, ahogy a gravitáció csak szippantotta. És ahogy egy felfoghatatlan tízezredmásodpercre átfordult, akár láthatta is, ugyanez történt éppen többszázmillió társával.
Zuhogott, vigasztalhatatlanul zuhogott már.
Innentől már csak egy hónap november elseje, a Föld utolsó napja.
(2009, 2012)
(2009, 2012)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése