Kicsit ez az év is olyan volt, mint a székfoglalós játékban, mikor vezényszóra egyszer csak mindenkinek le kell ülnie, és természetesen egy székkel kevesebb van, és akinek végül nem jutott, az még áll ott egy kicsit, bambán, mozdulatába meredten, mintha éppen elindult volna, de valójában csak a fejét forgatva mereng, hogy ugye tényleg nem jut majd hely. Ez volt a helyzet, ez a helyzet vagyok én.
Ennél többet talán nincs is értelme mondani, bár az a helyzet, hogy mintha a gödör falán sikerült volna megkapaszkodni a gyökerekbe, talán elkezdeni felkapaszkodni is, hogy have no fear, de jön rögtön a kérdés is mindig, van-e ennek értelme, megéri ez nekem, akarom-e én ezt, amikor minden olyan ledorongoló odafönt, olyan túlzás az egész, rettenetesen harsány és túl sok értelmetlen, felesleges töltelékkel. És ez nem túl szórakoztató, de persze egy ponton túl már kínosan röhejes, és muszáj rajta röhögni, általában könnyesre.
Keserű a bánat, keserű, de elfojtom én, valahol még vár egy kis remény... - szólalt meg ebben a pillanatban a rádióban, a régi sláger (kinek is?), és bár félig-meddig olyan évértékelhetnékem volt, itt erre tényleg lezárom. És egy rakás ilyen történik nap mint nap.
(Hát persze, Szécsi Pál.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése