leszek olyan merész, és kiteszek néhány régebbi írást. Akár rendszeresen is, de akár nem, csak ahogy
előszede előkerülnek. Most egy pont 7 évvel ezelőttit. Kicsit aktuál csak, ahogy emlékszem, de már nem olvasom újra, mert ahogy PKI írta anno, biztos felbasztam volna az agyam. Ezzel persze spórolok a realtime blogmunkán is, ami
szomor kiváló ötlet!
A megállóban
Amikor állok a buszmegállóban, és a járat nem jön, és körbenézek lassan, látom az egész hadszínteret, ami körbevesz, mint egy rossz légkör, már azonnal gyanakszom, látom a felásott utat, az egész utca egy kereszt alakú nyomasztó gödör, ami szintén nem kedvez a közlekedésnek, akkor legalább megdöbbenek, ha nem is kapok azonnal sírógörcsöt, de mostanában nem, megszoktam már, megszoktam, hogy magyar vagyok, hogy itt kell élnem, nem máshol, és hogy végig kell ezt néznem, hogy hazámnak rendületlenül, ómagyar, és hogy itt nincs közlekedés, járom siralmam táncát itt az utcánkban, próbálom felvenni a próbapozitúrát, persze valójában még csak meg sem zizzen semmi, ahogyan megrohadtak a dolgok, úgy maradtak, a természet fogai kihullottak, csak a semmi verejtékezik konokul és fájón, szóval nem reagál semmi, már nem ad ki hangot sem, a szenvedés is elmúlt, mert nem volt rá szükség, ami most beszélni tudna, mind a fejembe költözött a hangjával, ha esetleg valahol leszakadt egy ereszcsatorna, az korábban történt, ébresztő mindenkinek, talpra világ, megállt közben az idő, ezt ki nem vette észre, de senki nem tud jelentkezni, a horizont rám mered, de nem vádlón, csak részvéttel és szánakozón, kókadt lombkoronáit lengeti be bágyadtan, mintha a széljárás ironizálna, persze ez csak az üresség utolsó üzenete, hogy valahol valami dereng még, ami potenciálisan élő szövetből áll, de végül is mindegy neki, mert ebből soha semmilyen előnye nem lesz többé, és a távolság most akkora köztünk, mint egy távolba meredés, amin nem segít semmi, az emberrel akármi lesz, mindig a messzibe mereng, odavágyik talán, és nem is talál vissza, voltaképp mindegy nekem is, jut eszembe, hogy a láthatár melyik végén állok, innen már nem tévedhetek el, mert nincs hova, csak sétálgatok fel-alá a vájat mentén, és gyanakszom tovább, amikor a merengés felvillant előttem egy emberinek tűnő sziluettet, ami folyton közeledik felém, hirtelen tényleges alakká sűrűsödik, de nem látom a tekintetét, történik-e ez egyáltalán, villan át azonnal, nem hiszem, jön a reflex, de elfogadom mégis, mert ez mégiscsak egy esemény, egy valamilyen helyzet, amit átitat a feszengés, pszichikus klausztrofóbia, rengeteg a feltevés, talán majd szólnom kellene, de mit mondjak egy idegennek, aki ügyesen kerüli a gödröt, de lassan és sántán, honnan jöhetett, merre tarthat, magamról nem beszélve, de nincs mondanivalóm, mint máskor, most is csak egy idézet ugrana be, rémálom az elme utcában, nincs kiutam, vagy ébredés, ezt most itt meg kell oldani a helyszínen, innen mégsem küldhetem sehová, én már nem mozdulok, bevárom a fejleményt, ennek talán valamilyen felszabadító-funkciót kellene ellátnia, hogy örüljek, amíg a közelben ember van, és nem más ismeretlen faj, aminek működése és evolúciós sajátosságai nem sajátíthatók el, most megáll ő is, előttem áll meg, nem ment tovább, most látom csak először ősz szakállát, bodros szemöldökét, apró szemeit, kabátja sötét és koszlott, a jelenségből összességében kínzó büdösség, meg egy talicskányi kalinka-párlat árad, nem tudom, talán annyi, már nem kell szólnom, beszélni fog ő, amíg mutatóujját felemeli, lekong az utolsó harangszó, nem mutat rám, de intő jellegű így is, valamire figyelnem kell, valami még fontos lehet, száját nyitja, először halk hörgést hallani csak, végül suttogva azt nyögi, hogy
valamikor, egyre csak azt, hogy
valamikor, agyam egy távoli zugban démonok hangját találja meg, a borzalom és részvét jelenései, az enyémek mind, hangja az ő hangjukat pendíti meg, lassan és szaggatottan, de
ezt hörgi még mindig, és most indul tovább, most araszol el, nem néz és nem kérdez, én kérdezek, azt kérdem erre, hogy
micsoda, valami
érthetőbbet mondjon, valami közös támasztékpontot a külvilágból, ami szintén egyezményesen értelmetlen, de mégsem ez az, talán tényleg megérteni szeretném, de mintha nem is nekem címezné mondandóját, hanem bárkinek, akárkinek, aki most itt állna a helyemben, de nem áll itt, mivel nekem kell itt állnom, főállásban, itt napról napra vagyok én, azaz napról napra csak én vagyok, érje be ennyivel, ez is csak véletlen, talán egy ócska klisé, amit nem tudok lejátszani, ahogy elsántít mellettem, szemébe nézek, nagyjából üres az egész, de különös és taszító, magamban összeugrom egy gyufásdoboznyira, a hörgés torzuló hullámai más szavakat formáznak már, azt mondja most
ide jöttem,
én ide jöttem, én őszintén megriadok, megfordulok, már a megálló melletti padnál jár, úgy látszik, megpihenni akar, és igaza is van, kinek kell a rettegés, csak egy csöppnyi rész neki, ahogy így elnézem őt, agyam egy emléket öklendezik, de az még benn marad, nem is akarok rájönni még, túlságosan is ismerős ez a homály, egy másodperc múlva megfordul, de mi is ez a másodperc, mikor a számlap és a mutatók közé ragadtunk mindketten, úgy tűnik magára mutat, gesztusa az egyetlen hiteles bizonyítéka annak, hogy kívülről is kap jeleket, de ezt tudja is, és azt mondja halkan
Pisti, szédelegni kezdek, beborítja a padot hatalmas lepelével , és odafekszik, bennem a zsibbadás fenyegetőzik, szinte azonnal mehetnék is tovább, és nem kell, hogy érintve legyek ennyire sem, de lassan a zsebembe nyúlok, és egy fényképet tudok előhúzni, félelem fog el, hogy az emlék most összerakja magát, egyáltalán miért van ez nálam most, a kép gyűrött és fakó, 100as Forte-ra készült nappali fényben, de kiégett könnyedén, állapítható meg, én készítettem, és mintha egy üres pad benyomása lenne, rajta gyertyacsonkkal, mert csonkig égett, a pad támláján felirat egy papírlapon:
Pisti, alatta kereszt, a háttérben buszmegálló. Összeállt minden, teljes a kép.
2006. február
